Éles nyelvű és provokatív, ugyanakkor nagyon szerethető. Medve Zsuzsi közel tizenöt éve rajzolja, festi Ostástkát, ezt a furcsa nevű, abszurd lényt, aki mostanában egyre sűrűbben fordul elő nálunk is, a Veszprém Kukacon. A Free Ostástka nevű internetes blogja mellett naponta követhetőek ironikus beszólásai. Érdemes is, mert vigyázó tekintetét rajtunk tartja.

Ostástka fura neve ellenére végül is egy kiegyensúlyozott magyar hölgy, aki érdekeseket mond, illetve ír fel a rajzai mellé képregényszerűen. Például, hogy ő az ősrobbanás, meg ő a Föld keletkezése, továbbá, hogy „Jesszusom, mi van?”, hogy „világhatalmat a nőknek”, hogy „tahók kitüntetése tahóvá tesz”, hogy „dekorácia” – hangzott el az egyik kiállításmegnyitóján. Merthogy Ostástkából időnként kiállításokat rendeznek. Budapesten a Liget Galériában vagy a Fészekben, legutóbb pedig épp itt Csopakon, a Zámbó Galériában.

Hosszan sorolhatnánk Ostástka aranyköpéseit: „nyugodjatok meg”, „szarul focizni én is tudok”, „szabadok legyetek, vagy rab?”, „országunkat PÉNZért”, „igazmondó hunyász”, „a magokat kiköpik, ugye”, „éljen a művészetem”, „köszönöm, hogy ilyen csodás hangulatú országban élünk vagyunk” stb. Kifogyhatatlan a közéletünkkel összhangban szándékosan ügyefogyott, csípős megjegyzésekben. Aztán néha csak úgy elvan a reggeli kávéjával, vagy a hóesést nézve, mintegy figyelmeztetve rajongóit: nem kellene olyan nagyon erőltetni a különbséget lényeges és lényegtelen dolgok között. Sose tudni, melyik melyik.

– Ostástka te vagy? – kérdeztem Medve Zsuzsi grafikusművésztől, ennek a vagány, alternatív figurának a megteremtőjétől, akiről el se hinnénk, hogy nem a pesti aszfaltot koptatja, hanem többnyire itt él és dolgozik Balatonalmádiban, lévén hogy annyira nagyvilági lény.

– Tulajdonképpen mondhatjuk azt is, hogy én vagyok az, vagy inkább minden, ami én akarnék lenni. Ezt a játékot megengedem magamnak, legalább ki tudom élni benne az összes vágyamat: lehetek gonosz, jóságos, akár politizálhatok is, de úgy is jó, ha csak kávézgatok. Mindegyiket nagyon élvezem.

– Emlékszel az első ostástkás rajzodra? Milyen szituáció hozta ki belőled ezt a szabálytalan kerek fülű, kerek szemű, bájosan vad figurát?

– Nem is tudom, csak firkálgattam. Fokozatosan alakult ki a jelenlegi formája, szépen, lassan. Ez a jellegzetes, két különböző fül később nőtt ki rajta. A magyar független filmeseknek volt egy Pergő Képek nevű fanzinszerű újságja, és az egyik szerkesztő meglátta nálam ezeket a rajzokat, és azt mondta: Te, rakjuk ki a borítóra. Akkor még egy sokszereplős mozgalmas család volt, összevissza rengetegen. Végül közülük Ostástka maradt fenn.

– Az internetes blogod címe, Free Ostástka, az én értelmezésemben annyit jelent, mint szabadságot Ostástkának! Vagy szabadítsuk fel Ostástkát! Átvitt értelemben: szabadítsuk fel önmagunkat? Legyünk szabadok? Mintha lenne valami világjobbító szándék Ostástkában azáltal, hogy a maga ironikus módján pellengérre állítja az idiótaságokat. Őrzi a józan észt ebben az orwelli világban. Engedj meg egy naiv és hangzatos kérdést: szerinted tehet bármit is a művész az emberiség érdekében?

– Én hiszek benne, hogy igen. Mindenképpen. Az emberiségnek ez az egyedüli reménye. Ha csak a napi rajzaimat nézzük, nagyon sokan hálásak azért, hogy feldobom a napjukat. Direkt azért nézik meg a rajzomat reggel az interneten, hogy nevessenek, holott nem mindig kedvesek, sokszor kegyetlenek, mégis, a követőim többsége azt szereti bennük, hogy viccesek. Néha elgurul Ostástkának a gondolatmenete, de aztán gyorsan visszarántjuk magunkat a kávénk mellé, hogy békésen gyönyörködjünk a hóesésben. Azért egy mélységes mély sötét gödörbe mégsem szeretném belökni a figurámat.

– Igaz lenne a közhely, hogy a humor segít túlélni a gondokat, idiótaságokat?

– Mindenképp. Ostástka segít túlélni!

– Te mit gondolsz a humorról? Milyen humort kedvelsz? Milyen a te humorod?

– Nem tudok rá jobb kifejezést, mint „ugráló”, abszurd humor, nem egy vonalat, nem egy stílust követek. Nem tudok egy irányon elindulni és csak azt sulykolni, mert nem vagyok se ökoharcos, se ideológus, se politikus. Megtartom magamnak azt a szabadságot, hogy egyrészt én is változok, másrészt változatos dolgokra reflektálok, mást helyezek a célpontba. De azért vannak alapvetések, ezek: a szabadszáj, a szabadság.

– Egyébként, mintha kiveszett volna a humor a művészetből, de az életünkből is. Ugyanakkor nagyon hiányzik. Esterházy magával ragadó, játékos poénjain tudtam nevetni utoljára az úgynevezett szépirodalomban, a képzőművészetben meg nem is tudom, már a karikatúra műfaja is ritka, mint a fehér holló.

– Nem olyan régen hallgattam egy beszélgetést arról, hogy Kelet-Európában szinte mindenütt megszűntek a vicclapok, pedig nagyon jó rajzokkal voltak tele. Nálunk például a Ludas Matyi. Nincs rá magyarázatom, mert Nyugat-Európában, például a franciáknál tovább él az a sajátosan kegyetlen, sokszor közönséges humor, amit csak a franciák tudnak. Ugyanakkor a közösségi média túlcsordul a röhögéstől. Ennak van-e köze az ún. humorhoz, az már más kérdés. Ugyanakkor a humoros alkotással az is baj lehet, nem biztos, hogy időtálló. Nagyon érdekes, több mint egy évtizede kezdtem az Ostástka rajzok közlését a Facebookon, és ha néha visszanézem őket, vannak olyan posztjaim, amiket ma már én magam sem értek. Olyan gyorsan változik az élet, hogy az évekkel korábbi reakciók értelme közben elveszett. A mai felnövekvő generációknak valószínűleg semmit nem mondanak a viccek, amiken mi felnőttünk.

– Budapest mellett Prágában is jártál művészeti egyetemre, ha művészeted gyökereit kutatjuk, akkor – a te szavaidat idézve – lehet, hogy abban a „nagyon színes és csehesen eleven, sajátos, önironikus ellenkultúrában” keressük, amiben ott megmártóztál?

– Nem tudom, a prágai inkább olyan németes humor, de a cseh illusztrációs grafika és animáció nagy hatással van rám Prágában töltött éveim óta. Valószínűleg otthonról is hozok valamit. Valamelyik elődöm nagy nevettető lehetett. 

 – Kit tartasz mesterednek?

– Hagyományos értelemben nem tudnék megnevezni senkit, a klasszikusok közül szeretem Keith Heringet, de szívesen nézegetek mindenféle kortárs grafikát a Pinteresten.

– Továbbra is papírra, kézzel rajzolsz, vagy használod a technológiai újdonságokat?

– Kézzel rajzolok, nagyon szeretem a fekete-fehéret, mert könnyen mozgatható, könnyen érthető. Gyorsan rajzolok, filccel, tussal, de néha előveszem a tablettet is elektromos ceruzával. Az ihlet borzasztó nagy kényszer. Ha utazunk, akkor is ott van a táskámban valami jegyzetfüzet, tollak, ceruzák.

A rajzok közlésénél jön be a technológiai ereje. Az internet hihetetlenül megsokszorozza a kapcsolatokat, segíti a megjelenést, ami fontos, mert kevés az olyan galéria, ahol folyamatosan megjelenhetnének az ilyesféle rajzos kortárs művek. A neten keresztül például sokan kérnek tőlem egyedi pólógrafikát, vagy éppen gyerekszoba falára készült festményt.

– Egy interjúban mondod, hogy már több mint tízezer példányban lerajzoltad Ostástkát. Sőt már a szobrát is elkészítetted és falakra is felkerült. Lehet, hogy egyszer Veszprémben egy Ostástka rajzra ébredünk valamelyik tűzfalon, mint a londoniak Banksy üzenetére?

– A budapesti Libella Kávézó óta ismét nagyon vágyok egy ilyesmi közösségi térre, legyen az kávézó vagy étterem, aminek a falait telefesthetném újra. Az inotai erőmű hűtőtornyai is nagyon csábítóak. Ostástka volt már egyszer színházi díszlet, de szívesen dolgoznék akár zenészekkel is koncertjeik vizuális megoldásán.

– A Free Ostástka blogod mellett mivel foglalkozol még?

– Tervezőgrafikus vagyok, könyveket, katalógusokat, grafikai arculatokat készítek, könyveket illusztrálok. Továbbra is nagyon szívesen és sokat dolgozom a veszprémi Művészetek Házának, akárcsak korábban az Európa Kulturális Fővárosa program számára.

Medve Zsuzsi tervezőgrafikus, grafikusművész 1965-ben született Beregszászon. 1984-től 1985-ig a Magyar Iparművészeti Főiskolán, 1985 és 1989 között a Prágai Képzőművészeti Akadémián tanult, majd 1992-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetem sokszorosító grafika szakán diplomázott.

A Free Ostástka elnevezésű blogját 2012 óta jelenteti meg a Facebook közösségi oldalon.