Június 30-án elhunyt Horváth Lajos festőművész. Molnár Sándor búcsúzik tőle.
„…gyászol az Arany-elefántyuk Társaság
gyászol a kancellár fakanala;”
„Brassai Z. kómában fekszik az intenzíven”– írta Fenyvesi Ottó Szellem a fazékból című versében.
Brassai épp hogy csak kisétált a Városból, mikor Horváth Lajos vakrámára feszítette patyolat-fehér, áttetsző vásznát, és széles, nagyívű mozdulatokkal festeni kezdett. Dohogott közben, elégedetlenkedett, de megbékélt végül, ahogy mindig is tette. Beletörődött elmaradt kitüntetésekbe, meg-nem-rendezett kiállításokba, csak festett. Szomorú férfiarcokat, öreg, lehanyatló kézfejeket, mélázó aktokat, gömböket, Tordai-hasadékot, meghasadt Erdélyt. Kifakult nemzeti zászlóval megkötötte József Attilát, Ady viasz-szín arcára ráfestette a halált.
Döcögve járt, döcögőn nevetett. A kimondott szó becsületét megóvta, másoktól elvárta.
Utolsó, patyolat-tiszta vásznán önmaga lényegült képpé; hófehér hajú, madárcsontú hiánnyá.
