Álomgyilkosság. Milyen szépen megformázott szó, az ember nem győzi ízlelgetni. Én is barátkozom a most alkotott kifejezéssel, keresem a jelentését. Meg is találom, de azt hiszem, nem fog tetszeni a mondandóm, Viktor. Azzal a rossz hírrel kezdeném, hogy nem ez volt az első álomgyilkosság ebben az országban, már többrendbeli az ügy. A másik rossz hírem, hogy ti vagytok a gyilkosok.
Mindenkinek volt egy álma, Viktor. De ne gondolj itt világrengető dolgokra, szó sincs milliárdos stadionokról, életnagyságú játékvasútról a ház előtt, de még kastélyszálló és magánhelikopter sem szerepelt a listákon, sőt, a gyerekeiknek sem akartak több tízmilliós ingatlanokat még az óvoda befejezése előtt. Nem, nem is a svájci egyetem félévenként tizenötmillió forintos képzésére vágytak, mondjuk gázszerelőnek lenni sem tűnt jó életcélnak, de hát ki tudta akkor, hogyan változik meg a világ. És el kell, hogy keserítselek, nem is a budapesti olimpiáról álmodoztak. Bocsi!
Ennél földhözragadtabb, de nem lebecsülendőbb álmaik voltak, amelyek nem váltak és talán már nem is válhatnak valóra. Ezeknek az álmoknak pedig Viktor te, ti vagytok a gyilkosai, kedves barátaim. Így szoktad mondani, ugye? Nem vagytok egyedül a „buliban”, persze ez is tény, de az utolsó (kegyelem)döfést ti adtátok meg. A tiétek az érdem, sok melótok van benne.
Mindenkinek volt egy álma, Viktor. Van, aki arról álmodozott, hogy a politikusok azért ülnek a Parlamentben, hogy jobbá tegyék ennek az országnak és lakóinak sorsát, hogy százmilliárdok pofátlan és gátlástalan ellopása helyett az állampolgárok jobb életkörülményeiért dolgozzanak. Hogy a politikusok nem árulják el a hazájukat. Vagy el tudjanak mondani maguktól három értelmes mondatot. Sokaknak ti is egy álomnak tűntetek, nagy reményeket fűztek hozzátok, aztán ez sem vált valóra. Naivak voltak, mi?
Mindenkinek volt egy álma. A létbiztonság például. Tudod, amikor hónap közepén, de még a végén sem kell számolgatnod, mire elég a pénzed, abból mit főzz a családnak, és nem aggódsz, miből vesztek új cipőt. Horribile dictu, a mozi, a színház, a könyv nem luxus, ahogy a különóra, a doboz csoki sem, és félre tudtok tenni nyaralásra, lakásfelújításra, karácsonyra, a gyerek fogszabályzójára, vagy csak arra, hogy ha valamiért nem lenne bevételetek néhány hónapig, akkor ne haljatok éhen. Vagy ott volt a társadalmi esélyegyenlőség. Ezt is lefordítom neked. Nyugi, Viktor, ne ráncold a homlokod rögtön! Ez úgy működik, hogy a százfős faluból, mélyszegénységből induló Katinak ugyanannyi esélye van a normális életre, mint a milliomos szülőkkel rendelkező Ráhelnek. Hogy ha okos, ügyes, jól tanul, akkor az lehet, ami lenni szeretne. És visszakanyarodva a létbiztonsághoz, ha nem okos, nem ügyes és nem is tanul túl jól, akkor sem kell havi negyvenezerért közmunkában utcát sepernie, hanem akár takarítóként a helyi iskolában is keres annyit, hogy nem kell aggódnia a saját és a családja megélhetése miatt. Ez most nincs így, tudod? Máshol meg igen. A hanyatló nyugaton. Amúgy mennyi is volt a Rogántóni legutolsó táskája? Ne nézz ilyen értetlenül, tudod, miről beszélek!
Mindenkinek volt egy álma, Viktor. Magyarok százezrei, egyesek szerint csaknem egymillióan úgy döntöttek, hogy a határon túl próbálják meg elérni az álmaikat. Mert itthon esélyük sem volt rá. Csak Németországban az elmúlt három évben 59 százalékkal nőtt az ott dolgozó magyarok száma. És basszus, jól döntöttek! Elmondom neked, legyen az illető szobalány egy luxemburgi szállodában, pincér egy dunai hajón, kozmetikus Hollandiában, szakács Angliában vagy mérnök Ausztriában, legyen húsz-, harminc-, negyven- vagy ötvenéves, ott nem görcsös aggodalomban telnek a mindennapjai.
Mindenkinek volt egy álma, Viktor. Van, aki már azzal is beérte volna, ha nem gyullad ki alatta a hármas metró. Ha elég a nyugdíja gyógyszerre, ételre és fűtésre. Ha leaszfaltozzák végre az ő utcáját is, nem csak a polgármesterét. Ha a kórházba csak a vécépapírt kell bevinnie, a gyógyszereket nem, és nem azon aggódna, hogy legközelebb már lehet, hogy orvost is kell hoznia magával, mert az sem lesz. Ha az iskolában az informatika órán használnák a számítógépeket és nem papírra írnák le, melyik billentyűket kell lenyomniuk egymás után. Ha megtanulnának a gyerekek minimum két nyelven (de tényleg), és nem tesiórát tartanának hetente ötször a folyosón. Ha az óvodába nem a szülőknek kellene behordaniuk kilószámra a gyümölcsöt, a folyékony szappant, és az uzsonnás szendvicsben nem fonnyadt répa árválkodna. Ha egyszer eljutna végre a család egy pár napos nyaralásra. Vagy ha lehetne egy gyereke. De nem lehet, mert még magukat sem tudják két fizetésből eltartani. És ha a nagyszülők unokáikat nem csak a szkájpon láthatnák.
Mindenkinek volt egy álma, Viktor. Félmillióan például arról álmodoznak, hogy lesz rendes fürdőszobájuk, nem csak lavór és kerti pottyantós. Ennél is többen, köztük gyerekek tízezrei szeretnék egyszer azt érezni, milyen jóllakottnak lenni. Vagy nem fázni.
Úgyhogy, majd ha ezeknek a „kis, egyszerű” vágyaknak a valóra válásához minden tőled telhetőt megtettél, na, majd akkor jöhetnek a tieid, Viktor. Ha meg nem vagy rá képes, vagy nem akarod, akkor el lehet takarodni az elvtársaiddal együtt. Mert mindenkinek van egy álma.
Drahos Nikolett
