Balatoni ember volt. Kenesén, a tóra nyíló kertjében alkotta szürreális lényeit, a „bübüket” és más furcsa szobrokat. Nádból, gyökérből, vesszőből, uszadékfából, madártollból, eldobott és fellelt egykori használati tárgyakból – szatirikus találékonysággal Darálósnak, Fájó torkú operaénekesnek, Divinónak, Pegazusnénak stb. elnevezve őket.
S ezzel már szinte el is mondtam róla a leglényegesebbeket: azt, hogy a természet volt számára az „iskola”, nem abban az értelemben, hogy az önmagában vett természetet adja vissza egy az egyben, hanem a természeti törvényt, a dolgok lelkét, azt, ami ősképszerű. Őt inkább a formáló erők foglalkoztatták, mint a megformált végeredmény tökéletessége. Minél mélyebbre lát a művész, annál könnyebben ér el szempontjaival a mából a tegnaphoz, folytatva a maga sajátos módján a világteremtést, tartóssá téve a genezist.
Györgydeák György festőművész idén lenne 60 éves. A veszprémi Csikász Galériában megnyílt, az életművét bemutató kiállítás harminc év munkásságából válogat inkább a szobraira, síkplasztikáira, reliefjeire, kollázsaira helyezve a hangsúlyt, kevésbé a rajzos, grafikus munkáira, amik közkinccsé váltak már életében, a dűlöngélő veszprémi házak sorozata, meg a kenesei strandon kifestett bódésor és a veszprémi állatkert fala meg az utcatáblái révén. Jó, hogy látjuk most ezeket a szürrealista, dadaista szellemiségű szobrokat egybegyűjtve, de óhatatlanul eszünkbe jutnak a már felsorolt reprezentatív megbízások, amelyek mára valahogy eltűntek. Holott hiányoznak. Gondolom, nem csak nekem, hiszen Györgydeák művészetének egyetemes öröme sokakat meghódított. Ezért is fáj, hogy nincs egy állandó kiállítóhely, egy tér, ahol mindig látható lenne a hagyaték. Akár időről időre cserélődő anyaggal. Most, amikor Veszprém a Balatonnal együtt pályázik az Európa Kulturális Fővárosa címre, nincs ideálisabb művész, aki összekapcsolná ezt a két térséget. Akár az ő motívumaiból lehetne megformálni ennek a projektnek az emblémáját. Megérdemelné.
Györgydeák György a balatoni, veszprémi festők egyik legnagyobbja. S a maga egyszerűségében egyben az egyik legrejtélyesebb is. Az emberiség múltjából és személyes emlékeiből merített ihletet munkáihoz. A kiállításon megtekinthető, Gopcsa Katalin által készített portréfilmben tőle halljuk, hogy a Szahara világa, a tasszili sziklafestmények mennyire izgatták a fantáziáját. Élete végén, a sors kései adományaként el is jutott egy expedícióval a végtelen homok birodalmába, ahol minden olyan sokrétegű, egymásra rakódott, mint nála.
Az indián kultúra is ihlette, a biológiai ősjelek, az ösztönös alakzatok, amelyekben állat, növény és ember egyesül lényegszerűen. Györgydeákot sajátos stílusa a szürrealisták, dadaisták (Miró, Schwitters) mellett a természeti népekkel rokonítja, jeleiben és jelképeiben van valami szórakoztató humor. Legyünk őszinték: annyi minden untat az életben és olyan jó, ha valaki szórakoztat, egy bizonyos szinten felül, mint Györgydeák, aki jókedvvel hajol le minden furcsasághoz, és nem minősít semmit jónak, se rossznak. És nem akar semmi nagyratörőt, csak beáztatja fantáziájába a talált tárgyat, átmossa rajta és kész az „anyag”, amely többek között éppen egyszerűségével, véletlenszerűségével ragad magával. A táj szellemesítése, emberi érzések vegyítése fűbe, fába – ez Györgydeák. Sajátos távollátással valami kozmikus pontra fókuszált. Isten sem bonyolódott bele túlságosan a véletlenül kialakult állapotokba.
Május 13-ig a veszprémi Csikász Galériban láthatók Györgydeák György alkotásai. Jó lenne, ha nem tünnének el a szemünk elől, és megragadva az Európa Kulturális Fővárosa 2023 pályázat lehetőségét, megmentenék a hagyatéki gyűjteményt. Hogy végre valóban közkinccsé válhasson művészetének egyetemes öröme, ami meghódítja ennek a kiállításnak a látogatóját is.
