Bevallom: elérzékenyültem a Pannon Várszínház Halleluja című gálaelőadásán, amellyel a nyitást ünnepelte a színház társulata.
Vándorfi László, a Pannon Várszínház igazgató-rendezője ismeri az utat a közönség szívéhez. Ezt a Halleluja című gála színpadra állításával is bebizonyította. A színház most (azaz a másfél évvel ezelőtti zárás előtt) futó előadásaiból válogatta ki azokat a dalokat, amelyek az élet szeretetéről, reményről, hitről, barátságról, összetartozásról szólnak. (Ezekből az előadásokból: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Kőműves Kelemen, Egy darabot a szívemből, Béke presszó, Hair, A Pál utcai fiúk.) Ezeket megfejelte Leonard Cohen örökzöldjével, a Hallelujával, Radnóti Miklós két gyönyörű költeményével, a Nem tudhatommal és az Erőltetett menettel, Presser Gábor és a Sztevanovity fivérek Apám hitte című szerzeményével és a Dés–Nemes-szerzőpáros Legyen úgy című dalával.
Nemcsak én, a mellettem ülő ifjú hölgy, de – körbepillantottam – rajtunk kívül többen is megtörölték a szemüket egy-egy dalrészlet elhangzásakor.
Például a Mi vagyunk a grundból ennél a résznél:
„Álljunk bele ha kell, bármi jöjjön is el,
Legyen szabad a grund!
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely,
Vagy egyszer belehalunk.
Nagy a világ, és rá se ránt,
Hogy errefelé a követ ki veti ránk.
Ha közel a vész, nem remeg a szánk,
Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk.”
Vagy Radnóti sorainál:
„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.”
A Kőműves Kelemen című rockballadából A hitetlenség átka sem hagyott hidegen bennünket:
„Ha nem hiszed, hogy érdemes,
Miért kezdted el?
Ha nem hiszed, hogy sikerül,
Miért vállaltad fel?
Ha nem hiszed, hogy megéri
A fáradságodat,
A korlátok közt miért keresnél
Mindig kiutat?
Mint ahogy Dés László és Nemes István közös dalának hallgatásakor is továbbgondoltuk a hallottakat:
„Lesz talán igazán még egy fényes könnyű élet,
úgy lesz bizony, fogadom, ahogy annyiszor remélted.”
Nem csak a dalszövegek voltak ilyen hatással a közönségre, hanem maga az alkalom is, hogy újra részesei lehetünk a színház nevű csodának. Jó volt látni a felszabadult, boldog mosolyt a színészek arcán. Az ő örömük legalább akkora volt, mint a miénk, hogy folytathatják azt, ami az életüket jelenti.
Az i-re a pontot az tette föl, amikor a gálaműsor végén – a szűnni nem akaró vastapsot félbeszakítva – Szelle Dávid örömmel bejelentette, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Életút-díjat adott Vándorfi Lászlónak. Az igazgatónak ezután állva tapsolt a közönség. És ekkor Vándorfi László is megtörölte a szemét…
Tudom, kissé érzelmesre sikerült ez a beszámoló, de most ennek volt itt az ideje. Abban a zűrzavarban, ami manapság körülvesz bennünket, szükségünk van olyan mentőövekre, mint ez a gálaműsor, hogy megállapíthassuk: nincs minden veszve.
Jelenet a Kőműves Kelemen című rockballadából. Fotó: Pannon Várszínház
