Kalos Zoltán, Lajtos Gizi, Hegedűs Henrik, dr. Lázár – egyikük sem élte túl az auschwitzi halálgyárat. A véletlennek és a német precizitásnak köszönhetően megmaradt 235 fénykép, melyek segítenek abban, hogy ne arctalan tömegként gondoljunk a kivégzettekre, hanem személyiségeket idézhessünk emlékezetünkbe.
A biztonság kedvéért egy régi, elhurcolt család féltve őrzött albumába ragasztotta a maguk készítette fényképeket az SS azonosítási szolgálatának vezetője és asszisztense, Ernst Hoffmann és Bernhard Walter. Auschwitzban 1944 nyarán a magyarok érkezését hihetetlen pontossággal dokumentálták: a vonatokról leszállókat, a válogatásukat: kik menjenek dolgozni, kik a gázkamrákba, a krematóriumok (megsemmisítő kemencék) előtti, szinte békésnek látszó várakozást. Egy elkobzott, igencsak kopott kötésű album biztonságos őrzőhelynek tűnhetett a SS tisztek számára, ám Jákob Lili Kárpátaljáról elhurcolt lány véletlenül megtalálta. Döbbenten ismerte fel hozzátartozóit, akik közül senki sem maradt életben. Az Auschwitz-albumról 1946-ban két másolat készült, az egyiket a Magyar Nemzeti Múzeum kapta meg 1962-ben. Jákob Lili az eredetit megőrizve 1948-ban Amerikába emigrált. 1980 augusztusában, akkor már Lili Jacob Meierként a fotósorozatot a jeruzsálemi holokauszt emlékközpontnak, a Jad Vasemnek adományozta azzal a feltétellel, hogy az nem kérhet pénzt a képek közlési jogáért.
A táborban készült többi képet a Fortepanon nézheti meg.
[stextbox id=”grey”]
A Holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjává nevezte ki az ENSZ január 27-ét hatvan évvel azután, hogy az auschwitzi haláltábort a szovjet csapatok fölszabadították. A holokauszt görög eredetű szó: teljesen égő áldozatot jelent. A héber nyelvről görögre fordított Bibliában szerepel.
Általánosan a szót a náci Németország népirtására használják: zsidókat, cigányokat, vallási és politikai ellenállókat, homoszexuálisokat, szlávokat, testi és szellemi fogyatékosokat semmisítettek meg, többnyire koncentrációs táborokban. Pontos adatok nincsenek, de 6 millió zsidót és még további 5 millió embert irtottak ki.
A zsidók számára utólag is különösen fájdalmas volt az eljárás. A végső megsemmisítésnek számukra mindenképpen a végsőt jelentette – elveszítve utolsó reményüket is, hogy valaha, a feltámadás után találkozhassanak szeretteikkel. Azok, akiket a krematóriumokban, a kemencékben elégettek, még a képzeletükben sem támadhatnak föl, mert az ősi zsidó vallás úgy tartja, csak ép porhüvelyben támadhat föl a lélek. Halottaikat az ősi időkben sziklák mélyére temették. A 40 évig tartó pusztai vándorlás során a lepelbe helyezett testet homokkal fedték, amire körbe köveket helyeztek (a zsidó temetőkben ma is őrzik ezt a hagyományt.) Ha egy vándor arra járt, kötelessége volt „megerősítenie” kövekkel a sírokat, nehogy valamilyen sivatagi állat a testhez férhessen. Úgy vélték, ha csak egy ujjperec is hiányzik, az illető nem támadhat fel.
A németek elsősorban a nagyobb arányú és gyorsabb megsemmisítés miatt alkalmazták a krematóriumokat, de ideológusaik örömtáncot jártak a módszer hallatán.
1945-ben már tudni lehetett, hogy nemcsak Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke és szövetségesei, de a pápai levéltár tanúsága szerint a keresztény egyház feje is tudott a haláltáborokban zajló megsemmisítésekről. Akkor még csak népirtásról beszéltek, a holokauszt elnevezést csak az angolszász nyelvterületen használták. Egész Európában általánossá 1972-től vált, miután megjelent Forsyth angol regényíró műve az ODESSA hadműveletről, amelyben következetesen használta a holokauszt kifejezést. Az ODESSA mozaikszó olyan CIA-akciókat takar, melyek keretében közismert nácikat menekítettek ki Németországból, mint például Adolf Eichmann vagy Mengele doktor.
[/stextbox]
Dallos Zsuzsa
