Öt évig ápoltam anyámat. Miatta jöttem haza Németországból. Pedig a főnök még órabér emelést is kilátásba helyezett, ha maradok.
Anyám kilencvenévesen halt meg. A betegápolás egy ereje teljében levő embernek való feladat, igénybe veszi a fizikumot, a lelki erőről nem is szólva. Látni a leépülését valakinek, aki az anyám. A mama horkol, a mama elesik, a mama önfejű, a mamát fürdetni kell. Vastag filcet vettem, leterítettem a lakásban, hogy legalább ne essen akkorát. Már nem tudja, hol van, azt se, hogy ki vagyok. Bolyong a lakásban, beleütközik az ajtókeretbe, nekimegy az ágy sarkának, kék-zöld foltok a lábán. Mama, miért csinálod, mért nem szólsz, ha kell valami? Csak néz. Nem érti.
A nővérem segíteni akart, aztán sírva fakadt inkább, és csak sírt.
Elmentem a polgármesteri hivatalba, adjanak segélyt, hiszen leveszem az államról a terhet, nem adom be anyámat sehová, nem veszem igénybe a gondozói szolgálatot sem, de rám se bagóztak. Azt nem mondták meg, hogy miért nem. Végül rájöttem. Volt a nevemen két garázs. Az egyiket vettem, a másikat örököltem. Átírattam őket a fiam nevére, nekem csak a haszonélvezet maradt, egyből folyósították az ápolási segélyt.
Az utolsó napokat anyám kórházban töltötte. Hogy ott mi van! Kizsigerelt, fásult nővérek, tisztelet a kivételnek – egy kilencvenéves beteg nem izgatja őket.
Visszamegyek Németországba. Minősített hegesztői vizsgám van, de a papír nem érdekli a németeket, menjek és csináljam. A főnök megnézi, s ha elég egyenletes és széles a varrat, akkor dolgozhatok. Szélkerekek turbináit kell karban tartanom.
Domján Gábor
