Szomorú felhívásra figyeltem fel a közösségi oldalon. Kasza Katalin, a veszprémi állatkert néhai igazgatójának lánya arra kéri a még emlékezőket, hogy tegyék tiszteletüket szeptember 23-án 10 órakor a Vámosi úti temetőben az édesapja sírjánál, Kasza László születésének 100. évfordulóján. Azért ott, mert Laci bácsinak nincs emléktáblája az állatkertben.
Szégyene ez mindazoknak, akik erről egészen mostanáig elfelejtkeztek, de különösen azoké, akik a 100. évfordulóra sem képesek emléktáblát avatni annak az embernek, aki nélkül talán nem is létezne a veszprémi vadaspark. Az állatkert fejlesztésére évek óta dőlnek a kormányzati milliárdok. Vagyis nem a pénz, hanem a szándék hiányzik hozzá, ki tudja, miért. Sőt, mintha feledésre ítélték volna Kasza Lászlót.
A Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark hivatalos oldalának Történetünk fejezetében még a nevét sem említik. Böbéről, a híres csimpánzról ugyan megemlékeznek, de arról, hogy felnevelése, értelmi fejlesztése az ő igazgatásának időszakában történt, egy betűt se találni. Pedig ahogy a likebalaton.hu írásában ovasható: „Ahhoz, hogy ez az állatkert létrejöhessen, szükség volt egy olyan egyéniségre, aki ki mert lépni a megszabott keretek közül és megvolt a kellő elszántsága egy általa elképzelt vízió megvalósításához. A veszprémi állatkert történetében ez az ember a szabadkai születésű, majd Budapestről Veszprémbe került Kasza László volt. A gyermekkori álma, hogy ő is „állatkertes” legyen, nem hagyta nyugodni. 1957 novemberében javaslattétellel fordult dr. Ditrói Józsefhez, a Városi Tanács VB tanácselnökéhez, hogy Veszprémben hozzák létre az ország második állatkertjét.” Sikerrel járt.
A Kittenberger Kálmán nevét viselő, 1958. augusztus 1-jén felavatott vadasparkot 1963-tól kerek húsz esztendőn át Kasza László igazgatta. Munkásságára a vportre.hu így emlékezett: „A vadaspark fenntartása az Úttörőszövetségre hárult, azonban tőlük hamar, 1960-ban átvette azt a város. Ambiciózus igazgatója, Kasza László révén 1963 és 1983 között modern állatkertté vált az intézmény. Az állatállomány megsokszorozódott, új kifutók és új állatházak épültek, az alapterület pedig közel háromszorosára, 15 hektárra nőtt. Az igazgató személyében nemzetközileg is megbecsült állatkerti szakember irányította a vadasparkot. Kasza László német kapcsolatai révén a korban egyedül Veszprémben voltak láthatók gorillák és orángutánok, és számos külföldi elismerésben is részesült az igazgató, aki szakmai segítséget nyújtott a győri, a nyíregyházi és a bulgáriai Haszkovó állatkertje terveinek kidolgozásához. Nemzetközi kutatási projektekbe, tudományos megfigyelési programokba, állatcserékbe kapcsolódott be Veszprém rajta keresztül. Szorgalmazta a közművelődési tevékenységet: az óvodások, illetve az általános és középiskolák diáksága rendszeres látogatója volt az állatkertnek, és szabadegyetemi előadássorozatot is szerveztek a TIT-en keresztül. Gondot fordított – nem lévén akkor még állatgondozó-képzés – a vadaspark személyzetének oktatására, az utánpótlás felnevelésére. Egyértelműen ez az időszak tekinthető az állatkert fénykorának: volt olyan év, amikor félmillió látogatót regisztráltak.”
Álljanak itt végül Kasza Katalin sorai: „Az jutott eszembe, hogy az a sok-sok gyerek, akik anno, az 1970–1983-as években vagy előtte nyarakat töltött a veszprémi Kittenberger Állatkertben és neki vagy a hozzátartozóinak van kedves emléke az akkori igazgatóról, Kasza Laci bácsiról, az édesapámról, az jöjjön el szeptember 23-án 10 órára Veszprémbe, a Vámosi úti temetőbe, ahol édesapám 100. születésnapja alkalmából megkoszorúzza a polgármester a sírját. Sajnos nincs emléktáblája az állatkertben ahol szebb lenne egy koszorúzás. Aki tudja, ossza meg, hátha eljut az érintettekhez! Köszönöm, és találkozunk a sírjánál!”
Az 1958-as avatóünnepségen Kasza László kalauzolta Kittenberger Kálmán özvegyét. Fotó: likebalaton.hu
