Mindig vannak a ház körül olyan munkák, amiket az ember egyedül nem tud megcsinálni, a mesteremberek meg rálegyintenek: aprópénz – már persze nekik –, ilyesmire nem pazarolják az időt. Esetünkben ez egy gépkocsifeljáró két betonsávját jelentette.
Az első szakit két reggelen vártam a kapuban, két reggelen nem ért oda. Amikor felhívtam, családi problémákra hivatkozva lemondta a munkát. Egy ismerős karikázta be nekem a második kőműves telefonszámát a városi újságban. Felhívtam, kijött, megnézte, megállapodtunk. Csak pár napot késett az eredeti időponthoz képest, megcsúszott a munkával az előző helyen. Nem baj, örvendeztem, ennyi belefér.
Pedig már ekkor gyanakodnom kellett volna. Egy kőműves, aki ráér kocsifeljárót betonozni június közepén? No mindegy, megérkezett. Hozott magával még egy embert, viszont nem hozott zsinórt a betoncsík széleinek kijelöléséhez. Kezdett csilingelni a vészjelzőm, de elhallgattattam, és kerestem madzagot. Később hazaugrott valamelyikük a sajátjukért. Kértem, hogy a betonsávba csináljanak egy enyhe homorulatot, mert sok ott a lefutó csapadék, jó lenne, ha abba terelődne a víz és nem a földet hordaná le, mint eddig. Nem értette, nem akarta, megpróbált róla lebeszélni. Szerencsére arra járt egy jó barát, műszaki ember, aki tőlem függetlenül ugyanezt javasolta. Nagy durcásan, valami üdítőspalack segítségével mélyítettek egy kis árokfélét a beton közepére. Nem így képzeltem, de lenyeltem a mérgemet. Egye fene, csak haladjunk, mert jön az eső.
Az egyik sáv estére elkészült, ajánlotta a mester(?), hogy jó lenne letakarni, nehogy kimosódjon belőle a cement. Oké, helyeseltem, de mivel? Hát azt ő nem tudja – vont vállat flegmán. Gyanús volt ez is. Nem kellene a kőműveseknek felszerelkezve lenni ilyesmivel? Vagy legalább előre szólni a kuncsaftnak, hogy készüljön, szerezzen be pár méter nejlonfóliát? Feláldoztam az összes nagy fekete kukászsákomat, de megérte, mert egész éjjel zuhogott.
Amikor a második sávnak nekiálltak, eszembe jutott – nem neki, nekem! –, hogy nem ártana megmérni a kocsi keréktávolságát. Mert ugye a gépkocsifeljáró akkor tölti be a funkcióját, ha az autó kétoldali kerekei a betoncsíkok közepén futnak. Közben elfogyott a murva. Még egy fuvar, még egyszer a fuvarköltség. Nem lehet az ilyesmit elsőre belőni? Mondjuk tapasztalati alapon? Ehh mindegy, haladjunk – nyeltem megint egy nagyot. Térültem-fordultam, aztán megállt bennem az ütő. Már majdnem készen volt a második sáv, és szemmel láthatóan erősen elfelé-kifelé hajlott az elsőhöz képest. Egyszerűbben szólva, nem volt meg a párhuzam. Mondtam a kőművesnek, hogy ez nem lesz jó. Nem értette.
Egyre dühösebben magyaráztam, hogy így csak az egyik kerék lesz a betonon, a másik meg a betonsáv mellett fog gurulni.
– És? – nézett nem túl értelmesen. – Úgyis fel kell az oldalát tölteni földdel.
Hogy mi van? Úrinőből átmentem alpáriba.
– Ugye nem gondolja, hogy azért fizetek ki több tízezer forint anyagköltséget, plusz a munkadíjat, hogy a kocsival ugyanúgy a füvön közlekedjek, mint eddig? – dühöngtem tehetetlenül.
Majd szétvetett a méreg, rángatózni kezdett a szemhéjam, pedig születésnapom volt, amit nem ezzel akartam megünnepelni.
– Azon már nem tudok segíteni – makacskodott –, a beton le van terítve és (megint) elfogyott a murva.
– Nem érdekel, azt a csíkot egyenesítse ki! – csavartam még egyet a hangerőn, és megfogadtam, ha nem csinálja meg, egy vasat se fogok fizetni.
– Nem tudom. Nincs anyag. Ronda lesz – így ő.
– Nem érdekel, szerezzen egy talicska murvát! – kötöttem meg magam én is.
– Honnan? – kérdezte ő, a kőműves.
– Rendben, akkor szedje fel a kifelé kanyarodó szélét, és tegye át a betoncsík másik oldalára – adtam ki az utasítást és otthagytam.
Puffogva, csapkodva nekiállt, és sértődötten közölte, hogy a vaskorlátot a kertben már nem betonozza be, pedig délelőtt elküldött az OBI-ba két zsák negyvenkilós száraz betonért, direkt erre a célra.
Elindultam bevásárolni, de a városból visszafordultam. Éreztem, hogy nem hagyhatom magára az emberemet. Már éppen összepakolt. A betonsáv megcsonkolt széle ott meredezett eldolgozatlanul, a hosszából meg hiányzott majdnem egy méter.
– Ugye nem gondolja, hogy ez így most készen van? – kérdeztem már-már fenyegetőn.
– Elfogyott az anyag – rántotta meg a vállát.
– Ott az a két zsák száraz beton, a korlátot úgyse rakja be, fejezze be azzal!
Végül megcsinálta. Tényleg ronda lett. Sokba is került. Pedig ugyanazért a pénzért lehetett volna jó is. A tanulság: kezdjünk el gyanakodni, ha a kőművesnél nincs egy spulni madzag a munkaterület, a távolságok és a párhuzamosságok kijelölésére!
