Megdöntöttem a rekordomat. Tizenöt napja vagyok kórházban, viszlát, két hét, gyere harmadik hét, én készen állok. Fenét kórházban! Kórházakban. Micsoda kiváltság, kérem szépen, már a negyedik kórház vendégszeretetét élvezem. Szent Imre, Törökbálinti Tüdőgyógyintézet, Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Szent János Kórház. Sürgősségi, covidosztályok, neurológia. Így leírva olyan izgalmasan unalmas.
Sok mindenhez hozzá lehet szokni, a János kórház neuróján fel is kell szívnia magát az embernek. A hajnali vizitekhez, a reflektorfényt szóró lámpa retinakiégetéséhez, a kórtermi ajtók feltépéséhez, ahhoz, hogy a nővér, aki veszi le a vért, reggel négy órát aludt, mielőtt bejött 12 órát dolgozni, hogy elfelejtenek szólni a szemészeti vizsgálatról, hogy elfelejtik betenni/kivenni a branült, hogy nem mérnek vérnyomást, ha nem szólsz, hogy ha kérsz tájékoztatást az állapotodról, talán kapsz, talán nem, hogy az intimitás és a szemérem rég elúsztak az emlékezet folyóján, hogy a melletted lévő kórteremben két néni versenyt óbégat egymással a nap minden egyes percében, hogy a reggeli meg a vacsora mindig ugyanaz, hogy az ebéd mindig tartogat meglepetéseket (jó, ez nem igaz, a leves csak barna színű szokott lenni, ám a főétel, ott vannak izgiségek, a ketchupos rizs és a vízízű spenót egészen különleges látvány volt, szerencsére édesanyám nem hagyja, hogy a lánya ilyet egyen, főz rendületlenül, nincsenek szavak a hálámra), hogy a hatágyas kórterem gyakran megtelik (most csak négyen vagyunk, isteni szerencse, hogy mindegyik néni aranyos, nem kiabál, nincs szófosása és nem szurkol a narancssárga mezeseknek).
Tegnapelőtt zeneterápiát tartottam a kórteremben, még táncra is perdültem. Tegnap a kórház ablakából megnéztem a napfelkeltét. Vérvörösen izzott az ég alja. Köszönöm, hogy van fülem hallani és szám csendben maradni.
Az idő egyre inkább folyik szét, a teret, ha akarnám, sem tudnám nem érzékelni, annyira szürreális.
Ma reggel plusz életpontokat kaptam egy nővértől, aki ezt mondta, miközben szúrta a vérhígítót:
– Édes drágám, el se akarom hinni, mi minden történik magával. Nagyon drukkolok magának. Holnap meglesz a második koponya MR-vizsgálata, minden biztosabb lesz.
Azt hiszem, ha már egy okod van arra, hogy életben maradj, nyertél.
Nekem van több, sokkal több.
Végtelen hálám és szeretetem minden egyes lény felé, aki támogat ebben a nehéz időszakban. Köszönöm az ápolóknak, nővéreknek, orvosoknak, mentősöknek, hogy ebben az egymás mellett elmenő világban is meg tudnak maradni embernek.
Szöveg és fotó: Tóth Lili
