A kórház egyik – most éppen közepesen zsúfolt – várótermében egy asszony kisgyermeket szoptat. Nincs ebben semmi különös, bár a csecsemő, hát, az nagyobbacska. Ilyesmin általában nem akad meg a szemem, most viszont valami mégis a látványra irányítja a pillantásom. A gondos anya elmerülten mobilozik. Bal karján a csecsemő, jobb kezében a telefon.
Semmi baj, gondolom, hát dolga van. Úgy tűnik nekem, hogy elég hosszú ideig van dolga, morfondírozok, nem kellene már rá figyelnem, miért is bámészkodom ennyi ideig?
Eszembe jut, hogy néhány évvel a Time magazin címlapja hároméves fiát szoptató anya portréjával borzolta a kedélyeket. Majd világszerte és nálunk is valóságos szoptatási mozgalom kelt életre. A csecsemő táplálása kikerült a négy fal intimitásából, csoportosan szoptató honanyák fotóin vitatkozott a közvélemény. A Facebook éber cenzora ki is tiltotta a cicis táplálásról szóló önmutogató képeket a közösségi oldalról. Erről lehetne vitatkozni, mert egy szoptató anya látványa mindig élénk pozitív érzelmeket vált ki az emberekből – de ki tud eligazodni a közösségi oldalak erkölcscsősz algoritmusain?
Most akkor nekem mi a bajom ezzel a várótermi anzixszal? Muszáj visszamennem, mert valami mégsem hagy nyugton. Visszalődörgök, elsétálgatok a gyermekét tápláló anya előtt, igyekszem csak a szemem sarkából figyelni. És látom. És tényleg nem hiszek a szememnek.
A csecsszopó, szájában a cicivel, mobilozik. Anya mobilozik, gyermek mobilozik. Utóbbi egyelőre a villogó fényeket figyeli, miközben táplálkozik. Na és? Környezetemben másokat is látok evés közben mobilozni: bal kézzel nyomkodják a gombot, jobb kézzel kanalaznak. Időben kell kezdeni!
