Felemelő volt csütörtökön délután a Bástya áruház melletti téren a tömegben ácsorogni. Diákok, tanárok, szülők mondták el az oktatással kapcsolatos véleményüket. Az ország 15 városában, köztük Veszprémben is megtartották a Levegőt! elnevezésű utcafórumot.
– A mai megmozdulásunk apropója a státusztörvény – mondta Király Viktor, a Lovassy gimnázium tanára, az egyik szervező. – Ez egy százoldalas dokumentum, amelynek lényege, hogy megszűnik a közalkalmazotti jogviszonyunk és köznevelési foglalkoztatottak leszünk. Külön szabályrendszer jön létre a pedagógusokra vonatkozóan, ami alkalmat ad a visszaélésekre. A státusztörvény tulajdonképpen a kormány válasza a másfél éve tartó tiltakozássorozatunkra, amit a kormány leegyszerűsített arra, hogy mi csak béremelést követelünk. A kormány ezzel a törvénytervezettel beismeri, hogy nem akar XXI. századi oktatást. Kisgyerekkorom óta két sarokpontja volt az identitásomnak. Az egyik, hogy tanár szeretnék lenni, a másik, hogy nem tudnék máshol élni, csak Magyarországon. A státusztörvény mindkettőt megingatta bennem. Minden pillanatban úgy érzem, hogy korlátoznak. Az új érettségi olyan béklyóba köt bennünket, ami lehetetlenné teszi, hogy gondolkodó embereket neveljünk.
Lechner András, a Deák iskola pedagógiai asszisztense, szakszervezeti vezető felolvasta a Pedagógus Szakszervezet 11 pontba foglalt követeléseit. Ő is azt hangsúlyozta, hogy nem a béremelés az egyetlen és legfontosabb, amit követel a szakszervezet.
Amikor a hallgatóság soraiból megkérdőjelezték a szakszervezetek hasznosságát, Fenyőházi Attila gyári munkás, szakszervezeti vezető kért szót:
– A társadalmunknak az a legnagyobb baja, hogy nem vagyunk hajlandóak odaállni egymás mellé. Ki fog kiállni értünk, ha mi nem állunk ki magunkért?
Tisztességes oktatást követelek az unokámnak!
A szervezők célja valóban egy utcafórum megtartása volt, ezért megkérték a jelenlévőket: tanárokat, diákokat, szülőket, mondják el a véleményüket, vagy írják le, és aztán ezeket felolvasták.
A résztvevők közül eleinte kevesen vették a bátorságot, hogy kiálljanak a a többiek elé, de aztán egyre többen jelezték, hogy szeretnének felszólalni.
Tanárok, nyugdíjas pedagógusok mondták:
– Én a csillogó szemekért tanítok.
– Pontoznak bennünket. Azt mondják, írjuk le, mit csinálunk az órákon. Nem tudjuk. Majd harminc év múlva derül ki, milyen munkát végeztünk.
– Nyugdíjas tanár vagyok, édesanyám tanítónő volt, minden testvérem és a lányom is tanár. Van egy unokám, akinek tisztességes oktatást követelek!
– Az a célom, hogy a diákjaimnak megadjam a lehetőséget a kritikai gondolkodásra. Kérem vissza a filozófiaóráimat!
– Negyvenhárom évig voltam a pályán, millió törvénymódosítást éltem meg, de mindig csak rosszabb lett.
Egy nyugdíjas úr is szót kért:
– Ez nem csak a pedagógusokról szól, hanem a gyerekeinkről, az unkáinkról, a jövőnkről, arról, hogy szabadon gondolkodhassunk. És mi van a többi elnyomottal: az ápolókkal, a tűzoltókkal, a szociális munkásokkal és mindenki mással?
A kormány leszakíthatja az összes virágot, de a tavaszt nem fogja tudni megállítani
Ezután a Lovassy egyik tanulója állt mikrofon elé:
– Budapesti vagyok. Egy olyan művészeti iskolába jártam, amely a szabadszájúságáról híres. Márciusban szomorúan olvastam, hogy aktuálpolitikai áthallások miatt betiltottak egy március 15-ei színdarabot. Görgetek az interneten, és egy volt osztálytársam mosolyog a tüntető tömegben egy fotón. Beszélgetek egy barátommal, akit telibe fújtak könnygázzal a Karmelitánál, és kirúgták az osztályfőnökét. Kiröhögik az unokahúgomat, mert gyógypedagógus akar lenni. Mindez rendkívül fáj nekem. Tanárok, diákok! Álljunk fel együtt a padokra, tépjük szét az állami tankönyveket, és kiáltsuk: Kapitány! Kapitány! A kormány leszakíthatja az összes virágot, de a tavaszt nem fogja tudni megállítani.
Sok diák követte őt. Őket idézzük:
– Szeretném megköszönni az itt lévő tanítóimnak, tanáraimnak, hogy eljöttek és hogy megtanítottak arra: el kell mondanom a véleményemet. És most válaszoljanak nekem: ki az, aki szereti ezt az országot? És ki az, aki látja a jövőjét ebben az országban?
– Minden nap küzdök a gondolattal, hogy elmegyek innen, de most elmondhatatlanul nagy öröm számomra, hogy itt vagyok. Ilyenkor látok egy icipici reménysugarat.
– Még fiatal vagyok, de már elvesztettem a reményt, hogy tanár legyek. Az nem zavarna, hogy éhen halok, de már megbecsültsége sincs a tanári pályának.
– Német–történelem szakos tanárnak készülök. Édesanyám is pedagógus, több diplomával, de egy hónapnyi diákmunkával többet keresek, mint amekkora az ő fizetése. Nincs tanár, nincs jövő!
Krámer György, az utcafórum moderátora megkérdezte a diákokat:
– A tanáraitok küldtek ide benneteket?
Hangos nem volt a válasz.
Egy fiatalember, miután a kezébe vette a mikrofont, kijelentette:
– Jelenleg azért rohadok egy gyárban, mert nem fordítottak elég figyelmet az oktatásomra.
Utána elreppelt egy meglehetősen kormánykritikus szöveget, és hatalmas tapsot kapott.
Ki lesz a következő?
A fórumon részt vettek az almádi Magyar–Angol Tannyelvű Gimnázium és Kollégium diákjai, valamint tanárai. A tanárok felolvasták azt a nyilatkozatot, amellyel kiálltak elbocsátott kollégájuk mellett. A nyilatkozat aláíróinak névsorát is felolvasták. Egyikük hozzátette:
– Borzasztó nehéz volt tanárként megélni azt, hogy nincs fölöttünk védőernyő, a feletteseink nem állnak mellénk. Kérdés: ki lesz a következő?
A résztvevők ezután egy diáklány előadásában meghallgatták József Attila Levegőt! című költeményét, és közösen elmondták néhány versszakát. A rendezvény a Mi vagyunk a grund közös éneklésével ért véget.
Fotó: Hujder Balázs
József Attila: Levegőt!
(részlet)
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
