A vonat nem repülő, konstatáltam, ahogy felszálltam Győrben az éjszakai zürichi gyorsra. Bécsben afgán fiatal férfiak lepték el a kocsit, nagy felfordulást okozva. Sehogy sem találták a helyüket. Sokan közülük a folyosón rekedtek más utasokkal együtt. Még a vécé előtt is feküdtek.
Egy ledér viseletű nagyszájú kövér nő hasra esett a kalauz után kajtatva, aki sehogy se akart előkerülni. Magyarul szitkozódott belegabalyodva a kofferébe. – Kösz, hogy segítesz, van rezervációm, mégis felkeltettek, én ezt nem értem – hajtogatta. Egy másik nő angolul tiltakozott amiatt, hogy duplán eladták a helyjegyeket. „Shit! Fucking!”
Egy légtérben
Végre előkerült a kalauz és rendet vágott, meglepetésünkre négy afgán pasit beültetett a fülkénkbe, miután kitessékelte az alvó lányokat és egy osztrákot, mert az afgánokkal szemben, nekik nem volt helyjegyük. Újdonsült útitársaink becsukták az ajtót, behúzták a függönyt, lekapcsolták a villanyt, minket meg se kérdeztek. Egy Ausztriában dolgozó kishegyesi lánnyal maradtunk ebben a társaságban. – Ezt a bűzt nem lehet kibírni, még maszkban sem – mondta a lány és inkább kiment a folyosóra. A fiúk közül a mellettem ülő levetette a cipőjét, zokniját, kényelembe helyezték magukat, elfoglalták a lány helyét is, egymásra dőltek. Egyiküknek eszébe jutott és a deichmannos papírzacskóból valami szendvicsféléket osztott szét és energiaitalt, testvériesen. Gyorsan belapátolták, aztán álomba merültek.
Zavarba ejtő, kijózanító
Úgy képzelem magamról, hogy emberségesen gondolkodom. Nem veszem készpénznek a visszataszító képet, amit a politikusok alkotnak egy-egy népről, a „migránsokról”. Viszont az igazságot ki kell mondani, még ha zavarba ejtő és kijózanító is. Más a kultúránk, mások a viselkedési szabályaink és nyilván emiatt tartunk egymástól. Talán félünk is.
Kellemetlen volt egy légtérben maradni ezekkel a fiatalokkal. Egyrészt, mert annyira büdösek voltak, hogy megváltás volt az ablak alatti szellőzőnyílásból beáramló diszkrét vécészag. Másrészt, nagyon kizárólagosak, teljesen elfoglalták a fülkét, amint „birtokon belül” maradtak. Harmadrészt, nem tudnak egy mukkot se annak a kontinensnek a nyelvein, ahova igyekeznek. Próbáltam velük beszédbe elegyedni angolul, németül, még azt sem értették, hogy Zürich, a Zürichben tartó vonaton. Kérdeztem tőlük, hogy hova mennek, mit csinálnak? Arbeit? Csak néztek rám. – Afganistan. Türkisch – ezt tudta mondani egyikük. – Swiss? – kérdeztem. Ezt értették és bólogattak.
Amerika a hibás…
Kora reggel a svájci határnál a vámos leszállította őket, mert semmilyen papírjuk nem volt a jegyen kívül és csomagjuk se. Csak a deichmannos üres papírzacskó, amit otthagytak a pad alatt, az üres energiaitalos dobozokat feldobták a csomagtartóra. Csaknem harmincan voltak, ahogy sorba állították őket a vámosok a vonat mellett. Egy tagbaszakadt magyar férfi, aki egész éjszaka arról szónokolt, hogy „Amerika az oka mindennek, a covidnak, az ukrán háborúnak, hogy b… szájba”, a mobiltelefonja segítségével a nyitott ablak fölött mutogatta az ébredező kislányának az afgán fiúkat: – Nézd, kicsim, ugye milyen sokan vannak? A Budapest–svájci határ családi csevejben a felesége is benne volt, neki mondogatta ez a pufi mellényes tagbaszakadt férj: – Soha többet nem jövök vonattal. – De miért? Kényelmes, nem? – replikázott a feleség.
Út a biztos kudarcba
Fogalmam sincs, ki ültette fel a vonatra ezt a migráns csoportot Bécsben. Ki vette meg nekik a jegyet a biztos kudarcba? Illetve, vannak elképzeléseim. – Sedi, bre! – felismertük a felszólítást a kishegyesi lánnyal a hangzavarban. Mit képzelhettek ezek a szegény menekültek, hogy vízum és útlevél nélkül beengedi őket Svájc? Szerintem, fogalmuk sincs a világról, semmiről, csak a saját kis életükről. Legalábbis ezen a 8 órás úton Bécstől Buchsig nekem így tűnt.
Buchsnál megváltozott a vonat menetiránya és a nyikorgó, lestrapált magyar kocsi megindult velünk Zürich felé. (Az egy külön mese, hogy nem volt áram a konnektorban, nem lehetett feltölteni a telefont, nem volt Wifi, vécészagot fújt föl direktben a szellőzőnyílás; stb.)
Svájc a listavezető
A főpályaudvaron várt a lányom. Nála leszek macskacsősz, amíg ő egy hónapig csavarog a nagyvilágban. Fizetés nélküli szabadságot vett ki. Jó hogy várt, a nagy csomag miatt, de még inkább a svájci hightech körülmények miatt, amikhez hozzá kell szokni, gyorsan megtanulni kezelni. Például többnyire nincsenek pénztárosok, automatából kell venni a jegyet az állomáson, de a boltban is a vevő olvassa be az árut és fizet. Az én jegyem egy irányban, 10 km távolságra, Thalwilba 6,8 svájci frank, azaz körülbelül 2500 Ft. Veszprém–Lovas-távolság nagyjából. Megérkeztem a világ egyik legdrágább országába. A „Hol legdrágább élni?” listát Svájc vezeti.
A vezető képen a zürichi főpályaudvar. Fotó: Creative Commons
