A kiállítás képei nem alkotnak egyfajta, ma oly divatos koncepciózus egységet. Ez nyilván abból adódik, hogy nem a fotográfia az, amivel Miklós Zsuzsi nap mint nap tölti az idejét, hiszen nem ez a munkája. Ő egyszerűen csak szeret fotózni.
A fekete-fehér, szépia és színes fotográfiák között láthatunk portréfotót, riportfotót, konstruktivista képeket, s mégis azt az egységet, melyre rálelünk ebben az eklektikus világban, az alkotó személyében lévő érzékenység adja.
– Huszonhat éve ismerjük egymást. Már ott dolgozott a Veszprém megyei napilapnál, amikor én érkeztem, és történetesen az első képem éppen róla készült a fotólabor ajtajában, ahol várandósan, az azóta felnőtté vált Lilivel állt. A kép azóta is megvan – Gáspár Gábor fotóriporter ezekkel a szavakkal nyitotta meg Miklós Zsuzsinak, a Veszprémkukac munkatársának fotókiállítását a Sződligeti Közösségi Házban.
A képek többsége nyugalmat áraszt, azt a fajta nyugalmat, melyet a hétköznapjainkban manapság nem lelünk meg, hiszen mindannyian rohanunk, futunk. Azt, hogy hová, s miért ez a sietség, azt megmagyarázni valószínűleg senki sem tudja.
Gáspár Gábor szerint ugyanakkor láthatunk olyan fotókat is, melyek felzaklathatják a befogadót. Az egyik ilyen, általam reklámfotónak aposztrofált kép a rám tekintő babafejjel, cigarettásdobozzal, A dohányzás halált okozhat felirattal. Mindez mindenféle hulladék között. Több, szerintem nagyon erősnek tartott utalás látható a fotós részéről ezen a fotográfián. Az összkép utal az egészségünkre, a környezetünkre, annak szennyezésére, a mulandóságra, a sok-sok felesleges tárgyra, melyet életünkben összegyűjtünk, majd megválunk tőle. És hát minél hosszabb ideig néztem a képet, úgy egyre jobban asszociáltam a háborúra is. Ugyanezt láthatjuk Ukrajnában, csak nem műanyagból. Megrázó pillanat – osztotta meg gondolatait a közönséggel Gáspár Gábor.
A képeket nézegetve utazhatunk még egy kicsit a világban. Mediterrán tájakra, tengerpartokra, a Duna mellé vagy a Balaton partjára. Bekukkanthatunk a prágai vár egy kis utcácskájába, ahol filmszerű jelenetnek lehetünk tanúi. Benézhetünk a spanyol nagyváros, Barcelona egyik utcájába, ahol a képet a fény és árnyék kettévágja, múltra és jelenre osztja.
Láthatunk kapualjakat, épületrészleteket, hidakat, görög falut Magyarországon, hihetetlen nyugalmat árasztó tájképet lóval, kígyóként tekeredő lépcsőházi korlátot. Tükröződéseket, szemekké formálódott ablakokat, barátságot, összetartozást, magányt. Fényt és árnyékot. Az egyik fotón pedig mindenféle szabályt felrúgva – ha egyáltalán vannak ilyenek – a kép széleire komponált lábakat, s ezeket ellensúlyozva a középen megjelenő emberi alak árnyékát.
„Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak. Nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek” – Tóthné Kovács Krisztina, a sződligeti művelődési ház vezetője, lelke, mindenese, a kiállítás megálmodója és szervezője Gabriel García Márquez búcsúleveléből idézett a bensőséges hangulatú kiállításon.
– Egy kincs várt rám a karácsonyfa alatt, nagyapám ajándéka, egy Smena 8M – mondja Miklós Zsuzsi. – Valahogy így kezdődhetett. Tízévesen. Azóta szenvedélyesen kattintgatok, olykor összejön egy-egy fotó is. Próbálom megállítani, amit nem lehet, s a kérdésre még nincs meg a válasz: megmarad-e a pillanat? Egyetlen mottóm van: a kevesebb mindig több. De nem szeretek magamról beszélni, így ennyi elég is lesz. Ja, és sosem adok címet a fotóimnak.
Munkatársunk kiállítása egy hónapig látható, megtekintéséhez előzetes egyeztetés szükséges.
Fotók: Bányavári Pál
