Jól elvoltunk egymással évszázadokig, sőt évezredekig. Az emberiség mindig szívott valamit, de most már elég volt! Dohányosok és nemdohányzók ádáz ellenségekké váltak.
A cigis társaságok kiközösítettnek érzik magukat a dohányzásra kijelölt helyeken, és ha csak tehetik, sumákban mégis ott füstölnek, ahol nekik kényelmesebb. Mert vannak intézmények, amelyeknek még a környékén is tilos a dohányzás, a megértőbb közösségek dohányzószobát, folyosót, kis büdös sarkokat, akármit jelölnek ki számukra. És más bajuk is van egymással.
Ugyanis a cigiszünet a ki-be járkálással együtt átlagosan 10 percig tart (a nemdohányosok szerint van az 15 is), s a dohányos vajon naponta hány alkalommal hagyja ott a munkáját, mert neki rá kell gyújtania? A munkahelyi dohányzás kérdésének szabályozása fontos dolog, azonban annyira nem, hogy a problémakört munkaszerződésbe kellene foglalni.
Elvileg a dohányzó kollégáknak nem jár több szünet, mint a nemdohányzó munkavállalóknak. Jó tudni, hogy a dohányzás szankcionálása nem járható út, és kifejezetten jogellenes lépés lenne a munkáltató részéről. Viszont a nemdohányos nem járkál ki óránként vagy kétóránként valahova, már csak azért is, mert neki is járna az a 5–10 perc szünet. Pedig járna, miért is ne?
Pad, kosár, fák – de nem itt dohányoznak, hanem a mentőbeállóban. Az üvegfalon keresztül jól látszanak a cigiző árnyak.
A Munka Törvénykönyve írásbeli tájékoztatási kötelezettséget ír elő a munkáltató részére a munkahelyi dohányzás főbb tudnivalóiról. A munkáltatói tájékoztatóban úgymond „érdemes lefektetni” a dohányzás szabályait és kijelölni a dohányszünetek kereteit. Fontos, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy mikor és hol dohányozhat. Aztán vagy működik a dolog, vagy nem.
A végeredmény ismert. Mindenki elégedetlen, a dohányos is, meg a nem dohányzó is. Utálják egymást, mert az utálkozás nálunk népi hagyomány. És terrorizálják is a másikat, ha csak módjukban áll. Miért ne tennék, hiszen egymás gyötrésének még ez a legártatlanabb formája.