Régen szerettem vonaton utazni. Olvastam, hallgattam a vonat zakatolását, gyönyörködtem a tájban. Az igen kedvezményes mobiltelefon tarifacsomagok „feltalálása” óta azonban kimondottan bosszant a vonatozás, pontosabban a vasúti kocsiban elhangzó telefonbeszélgetéseket viselem nehezen.
– Megnéztem az időjárás-jelentést: szerintem nem fogok fázni, habár nem tettem be a táskámba pulcsit – hallgatom a fiatal lány számomra túl hangos beszédét, ugyanis az ifjú hölgy nemcsak a ruhatárával készült fel a hosszú utazásra, de magával hozta a fejhallgatóját és a mobiltelefonját is.
A „felszerelés” remek tulajdonsága, hogy az idők végeztéig lehetséges a trécselés a barátnővel, és sajnos a beszélő nem hallja, hogy olyan hangerővel osztja meg élete intim és kevésbé intim részleteit, aminek köszönhetően nemcsak a barátnőjét, hanem a kocsiban ülő húsz embert is beavatja legutóbbi randevúja sikertelenségébe, munkahelyi zűrjeibe, olvasmányélményeibe, étkezési szokásaiba stb.
A Déli-pályaudvartól Székesfehérvárig ki sem nyitottam a magammal vitt könyvet. Hasztalan próbálkozás lett volna az olvasás. Szerencsére a leány az említett nagyvárosban leszállt a vonatról, így hál’ istennek lemaradtunk élettörténete folytatásáról.
