Sándor napján se zsák, se meleg, csak a hófehér táj. Vasárnap lévén alig megbolygatva, no meg a fagypont körüli hőmérséklet is rásegít, hogy a patyolat fehérség megmaradjon. Barátot viszek ki a veszprémi vasútállomásra, gyönyörködünk a hólepte fákban, szinte karácsonyi a hangulat.
Jegyváltás, aztán álldogálunk a peronon, jó harmincadmagunkkal várjuk Szombathely felől a pesti gyorsot. Makulátlan egyenruhás kalauz lép mellénk, kérdi, megvan-e a jegyünk. Nem értjük, ez valami új dolog? Jegyellenőrzés a felszállás előtt? De nem. Kezében egy Pestig szóló, teljes árú menetjegy, mondja, az aluljáróban találta, valakinek hiányozni fog. Végigsétál a peronon, mindenkihez odamegy, az emberek kotorásznak a táskájukban, tapogatják a zsebüket, rázzák a fejüket, nem az övék. A kalauzvégül föllép a másik sínpáron várakozó vonatra, indulnak mindjárt Szombathely felé.
Kicsivel később ugyanezt a kört a forgalomirányító kollégája járja végig, kezében a jeggyel, miközben befut a pesti vonat. Az utasok fölszállnak, magasba lendül a zöld indítótárcsa, odalépek a fiatal vasutashoz, kérdem, megtalálta-e a jegy gazdáját? Igen, feleli elégedett mosollyal a szája szögletében. Hazafelé megint hatalmába kerít a karácsonyi hangulat, de most nem a fákban gyönyörködöm. Valamiért eszembe jutnak a karácsonyi angyalok, meg egy réges-régi mondás: ha mindenki jó lenne, a világ is jó lenne.
