A kutya és az ember közötti szövetség kialakulását egészen az őskorig lehet visszavezetni. Ez az egyetlen állatfaj, amelyik az emberhez önként csatlakozott, háziasítása nagyjából a középső kőkorszakra tehető. Tízezer év telt el azóta, de ezt a különös barátságot nem koptatták el az évezredek.
A gondoskodó gazda és a hozzá feltétlen ragaszkodással kötődő négylábú kapcsolatának kulcsa az – ahogyan azt magyar kutatók néhány évvel ezelőtt megállapították –, hogy kimagasló intelligenciájuk mellett agyuk az emberéhez hasonló módon érzékeli a hangokban rejlő érzelmeket is. Velünk örül, velünk búslakodik, segít, szolgál, véd, parancsot teljesít és dolgozik is, ha arra nevelték. Egy biztos, nehezen lennénk meg egymás nélkül.
Tudjuk persze, hogy ebben az ősi szereposztásban ránk vannak utalva, és emiatt felelősséggel tartozunk értük. Tudta ezt jól az a hajdan élt kőfaragó is, aki Šibenik egyik ódon házának tövébe kutyaitató vályút faragott. És bizonyára tudja a veszprémi Szendvics Büfé tulajdonosa is, aki a kiszolgáló pultja mellé a képen látható ötletes szerkezetet elhelyezte. Az egyik esőcsatorna csőben víz, a másikban száraz kutyatáp van a sétában megfáradt városi kutyák örömére. Hallom a szkeptikusokat: „Ugyan, ez csupán üzleti fogás!” És ha igen? Bárcsak minden vállalkozói trükkben ennyi szeretet, fantázia és odafigyelés lenne.
