A megjelenése utáni első 11 napban 240 ezren nézték meg a magyar mozikban az Oppenheimer című amerikai filmet. Kevesebb, mint három hét alatt 550 millió forint folyt be a mozijegyek árából – csak Magyarországon.
Bődületes számok és ez más országokban sincs másképp. Briliáns marketingről van szó? Vagy Cillian Murphy, a film főszereplője lenne ennyire attraktív? Megkíséreltem megérteni, mi veszi rá a fiatalok és az idősek hatalmas tömegét, hogy egy fizikusról szóló filmet megnézzenek – hosszú sorok árán is!
A történet középpontjában Robert Oppenheimer, az „atombomba atyja” áll. A film feldolgozza a tudós életének fontos eseményeit, aminek fókuszában a nukleáris fegyver megszületése áll. A Manhattan projekt bemutatásán keresztül jobban megérthetjük a történelmet, az emberi természetet és jelenkorunk építőköveit.
Az újratematizált sztoriknak sokszor az igazságkeresés vagy éppen az árnyalás a célja. Az amerikai atombomba történetére egy ilyen környezetben extrán odafigyel a világ. Egyáltalán hiba volt-e az atombomba elkészítése?
Ádám és Éva óta lehet arról vitatkozni, vajon mi másképp csináltuk volna-e. Vajon rossz döntéseket hozott-e Oppenheimer? A tudós mindkét oldalát, a tettei következményétől szenvedő egyént és a karrierista fizikust is látjuk a filmben. A mű rávilágít, hogy nincsen fekete és fehér. Miután a történelem ismétli önmagát, az emberi természet is ugyanaz marad. Oppenheimer személyes drámáján keresztül önmagunkra ismerünk. Ez pedig rendkívül megrendítő.
Már a film első vágása Prométheuszt idézi meg, aki – a görög mondák szerint – átadta a tüzet az embereknek. A tűz egyszerre épít és pusztít, akárcsak Oppenheimer: megteremtette az atombombát, ami a kulcs a békéhez és egyben a világvégéhez is. Oppenheimer fontos, de csak annyiban, amennyiben ő a Prométheusz, aki a tüzet – az atombombát – adja.
Az izgalmas történelmi filmben megelevenedik Oppenheimer személyes drámája is. A fizikusnak szembe kell néznie tettei következményével, hogy a bomba felrobbantása százezrek halálát követelte! Ezt akarta? Dehogyis! Vezekel, a teher súlya alatt minden egyes nappal egyre halványodik és üresedik. A lelkiismeretes ember, aki Istent játszik, előbb-utóbb belerokkan.
Az Oppenheimer-film izgalmas, lebilincselő és lélegzetelállító. Az élmény pedig igazán közösségi. Szeretem hallani a film utáni csendet, szeretem látni az ülve maradt, elgondolkozó embereket. A személyre szabott algoritmusok óta egyre kevesebb a közös élmény, a közös valóság, a közös benyomás. De a háromórás film után újra közelebb érezhetjük magunkat embertársainkhoz. Azt láthattuk a filmben, amit valahol mélyen mind érzünk – Pilinszky János szavaival élve: „ami történt, valahogy mégse tud végetérni.” A történelmi szembenézés generációnk egyik nagyon is valódi kihívása.
Oppenheimer dilemmáját az atombomba használatával kapcsolatban sokan álszentnek látják. Christopher Nolan, a rendező erre a feltevésre azt mondta a New York Times-nak adott interjújában, hogy Oppenheimer olyan, mint a tech-cégek, akik elvárják, hogy mi szabályozzuk a működésüket. A rendező párhuzama mellbevágó. Napjainkban ismét dilemmák előtt áll az emberiség, hogy hogyan használja intelligensen, a saját javára az új technológiai vívmányokat: a mesterséges intelligenciát és a közösségi médiát.
Szerző: Kovács Hanga
