Októberben a piaci asztalok megtelnek krizantémmal és gyümölccsel. A ládákban illatos körte, szőlő és alma minden mennyiségben.
Már csak ezért a látványért és illatért is érdemes kijárni a piacra, ahol ösztönösen végigkóstolhatjuk a szőlők sokaságát, mandulát, friss diót rágcsálva mellé, az árusok rosszalló pillantása mellett. Ismeretlen ismerősökkel hajlunk össze a zöldség-gyümölcs válogatása közben. Akikkel váltunk is pár szót, persze, arról, ami éppen eszünkbe jut.
– Nem kérek számlát, köszönöm! Mit kezdjek vele, nem jó a levesbe – hallom a replikát árus és vevő között. Le se tagadhatnánk, ez Magyarország. A valóság, a mi igazi valóságunk a piacon látható, hallható és tapintható. A vár, a Séd völgye csak egy kirándulóhely turisták számára, de a piacon otthon vagyunk. Itt őgyelgünk, beszélgetünk. Ez a mi hangulatunk, az igazi.
Talán nem is kell mindig gondolkozni. Gondolkozom, tehát vagyok? Hamvas Béla szerint, ezt a mondást az északi emberek találták ki. Nem gondolkozom, mégis egészen jól vagyok. A piac kikapcsolódás is. Társasági élet.
Ha megállunk valamelyik falatozó előtt, attól a perctől kezdve meg már tényleg mindenre ráérünk. Hogy hiányzik Loon a piaci kolbászos előtti asztaltól, ahol akármeddig elhallgattuk volna gasztronómiai kalandjait, ha Kháron el nem viszi magával a ladikján, hogy meséljen inkább neki.
Ezeken az őszi napokon, amikor a természet önszántából szórja el egész vagyonát, minden termését a piaci asztalokra rakva, nemcsak a krizantémillat miatt, de valahogy már ott van a levegőben az elmúlás, a mulandóság is – hogy ismét Hamvast idézzem. Az őszi „aranynapok” után készülődik a tél. Be kell spájzolnunk.
Fotók: Hujder Balázs
