Az április 12-i elsöprő ellenzéki győzelem után lehetett sejteni, hogy megtelik a damaszkuszi út, de az elmúlt napok történései mindent felülmúltak. Nemhogy csontvázak esnek ki a szekrényből, de egyenesen hullák. Lelepleződik, hogyan is működött az orbáni/rogáni propaganda.
Az orbáni/rogáni propaganda természetét eddig is ismerték a tudatos médiafogyasztók. Sejteni lehetett, hogy a lejárató cikkek nem a véletlen művei. Hogy bizonyos ügyek egyszerre robbannak be több helyen. Hogy a „véletlenül arra járó” fotósok valahogy mindig pontosan tudják, kit kell követni, melyik kapualj előtt kell várni, melyik hotelszobára kell rázoomolni. Aki figyelt, az előtt kirajzolódott az ábra. Nagyjából az, ami most egy meghasonlott kormánypárti újságíró vallomásából is tényszerűen kiderült. Az Átlátszónak adott közel kétórás interjú lerántja a leplet arról, amit a rendszer mindvégig „független sajtómunkának”, „oknyomozásnak” próbált álcázni.
A nagy műveleti központ
Az interjú alapján itt már régen nem egyszerűen egy ilyen vagy olyan párthoz hű szerkesztőségekről van szó. Hanem egy politikai műveleti központról, ahol a bulvár eszközeit állították hadrendbe politikai ellenfelek ellen. Nem az igazság számított, hanem a politikai használhatóság. Nem a tény, hanem a keretezés. Nem a közérdek, hanem a narratíva.
Tudjuk: amióta politika és sajtó létezik (igen, már az ókori görögök is…), hogy léteznek lejárató cikkek. A politika mindig termel mocskot. A legnyugtalanítóbb az a kiszámított szervezettség, amiről az interjú árulkodik. Az „akták”, a „Karmelitából jött anyagok”, a „politikai akciócsoport”. Az a világ, ahol újságírók feladata már nem az, hogy kérdezzenek, hanem hogy végrehajtsanak. Végrehajtsák a „fentről jött” utasításokat.
Az újságíró a gépezet része
Mert itt már nem pusztán arról van szó, hogy egy lap elfogult. Hanem arról, hogy a sajtó egy része a politikai titkos műveletek fedősztorijává vált. Az interjú egyik legdurvább állítása éppen ez: hogy ismeretlen eredetű, sokszor titkosszolgálatinak tűnő információkat kellett „lesajtósítani”. Magyarul: a rendszernek szüksége volt egy kiterjedt médiahálózatra, amely újságcikké mossa át azokat a – törvénytelen eszközökkel megszerzett – információkat, amiket más módon nem lehetne nyilvánosan használni.
Igen, tudtunk ezekről, láttuk, olvastuk, lassan már mintha kezdtük volna megszokni. A gúnyos becenevek. A karaktergyilkosságok. A mesterségesen felépített botrányok. A nyílt utcai letámadások. Az az agresszív stílus, amely évek alatt lassan beszivárgott a nyilvánosságba, mint ahogyan a „zsírra száll a por”. Sok magyar médiafogyasztó – ahogyan a választás megmutatta – már rég nem hitt ezeknek a lapoknak, mégis volt mérgező hatásuk. Mert a propaganda sajnos akkor is működik, ha az emberek fele már nyíltan kiröhögi. Elég, ha folyamatosan zajt csinál. Hogy elbizonytalanít. Hogy mocskot ken mindenkire, míg végül senki nem tűnik tisztának.
Az újságíró vallomása azért is erős, mert nem kívülről beszél. Nem sértett ellenzéki politikus. Nem sajtókritikus. Hanem valaki, aki benne volt a gépezetben, és utólag már nem próbálja magát felmenteni. Van ebben valami tragikus: ahogy leírja, hogy az ember nem egyik napról a másikra válik propagandistává. Először csak egy elmaradt telefonhívás. Egy túlzó cím. Egy kellemetlen fotó. Aztán egyszer csak ott állsz egy bokor mögött, rejtett kamerával, és már nem is tudod pontosan, mikor léptél át minden etikai és törvényi határt.
Elsorvasztott helyi nyilvánosság
A történetben azonban most jön a fordulat. A választások után ezek a lapok hirtelen ott maradtak a saját romjaik között. Mi lesz most azokkal az újságokkal, amelyek éveken át nem tájékoztattak, hanem hadat viseltek? Mi lesz a vidéki lapokkal, amelyeknek eredetileg az lett volna a dolguk, hogy a helyi nyilvánosságot szolgálják – falugyűlésekről írjanak, helyi ügyeket tárjanak fel, számon kérjék a helyi hatalmat –, de helyette központi propaganda vidéki terjesztőivé váltak?
Ez nem lesz egyszerű. Mert a vidéki Magyarországon nem egyszerűen újságok gyengültek meg az elmúlt években, hanem maga a helyi nyilvánosság sorvadt el. Sok megyében gyakorlatilag megszűnt a valódi helyi sajtó. Maradtak az ún. megyei lapok, a központból küldött kérésekkel (a „gazda” azt szeretné…), panelekkel, a mosolygó politikusfotókkal, a szalagátvágásokkal és az országos propagandacikkekkel, melyeket a központból egyszerre élesítettek, mert a hatalom nem igazán bízott már senkiben.
Most pedig ezeknek a lapoknak hirtelen meg kellene tanulniuk újra újságot írni. Csakhogy közben eltelt másfél évtized. És nem biztos, hogy mindenhol maradt még közeg, ember vagy bizalom, amire ezt újra fel lehet építeni.
Lengyel János
Vezető kép forrása: forbes.hu
