Van valami egészen különös abban, amikor egy politikus tizenhat évnyi, példátlan médiakoncentráció után egyszer csak a sajtószabadság törékeny virágáért kezd aggódni. Hogy Orbán Viktornak is tetsző terepen maradjunk: mint egy böllér, aki siratni kezdi a sonkát.
A bukott miniszterelnök legújabb – a Magyar Nemzetben megjelent, Csermely Péternek tollba mondott – interjújának egyik legarcátlanabb vonása éppen ez: az a hirtelen felvett ellenzéki szabadságharcos szerep, amelyből teljesen hiányzik az önreflexió. Úgy beszél a „jobboldali nyilvánosság” fenyegetettségéről, mintha az elmúlt másfél évtizedben nem az ő politikai rendszere gyűrte volna maga alá a magyar médiapiac jelentős részét.
Amikor azt mondja: „A hatalom el akarja hallgattatni a jobboldali nyilvánosságot” – akkor az ember óhatatlanul felidézi a KESMA létrejöttét, a vidéki lapok bedarálását, az állami hirdetésekkel kitömött propagandagépezetet, a frekvenciaosztogatásokat, a megszállt közmédiát, a Népszabadság megszüntetését, az Index szétverését, a kritikus szerkesztőségek gazdasági kivéreztetését. Tizenhat éven át pontosan az történt, amit most sérelmez: a politika gazdasági és hatalmi eszközökkel próbálta meghatározni, ki marad életben a médiában és ki nem.
Csakhogy akkor ez még „nemzetstratégia” volt. Most pedig „aggasztó tendencia”. Az interjú egyik legárulkodóbb mondata nem is ez, hanem amikor kijelenti: „…fordítva ülnek a lovon. A sajtó kérdez, ők válaszolnak.”
Ez már-már abszurd humor, Besenyő Pista bácsi irigyen zokog a sarokban. Ugyanis Orbán kormányzása alatt a nem kormánypárti sajtó érdemben egyáltalán nem kérdezhetett. A miniszterelnök évekig kerülte a valódi sajtótájékoztatókat, kritikus médiumok nem jutottak be eseményekre, kérdéseket előre szűrtek, a közmédia pedig nem kérdezett, hanem szolgált. Inkább udvari krónikásként működött, mint sajtóként.
Most hirtelen fontos lett a sajtószabadság, az újságírói önbecsülés: „Ha feladja az önbecsülését, meg is érdemli, hogy felmossák vele a padlót.”
Ez különösen cinikus annak fényében, hogy a Fidesz-rendszer egyik legfontosabb politikai technikája éppen a valódi sajtó morális megsemmisítése volt. „Soros-bérenc”, „külföldi ügynök”, „álcivil”, „propagandista”, „külföldről pénzelt” – éveken át ezekkel a bélyegekkel dolgoztak. A nem kormánypárti újságírót nem partnernek, hanem félreállítandó, még inkább leküzdendő akadálynak tekintették.
És most ugyanaz az ember beszél pluralizmusról, aki olyan rendszert épített, ahol egész megyék maradtak valódi helyi nyilvánosság nélkül, ahol a vidéki lapok ugyanazt a központi propagandát nyomták 16 éven keresztül.
Ezért is különösen átlátszó, hogy miközben a sajtószabadságról beszél, valójában egyáltalán nem a sajtószabadság miatt aggódik, hanem a saját médiarendszerének túléléséért. Nem az zavarja, hogy a politika befolyásolja a médiát – hiszen ő erre építette rendszerét –, hanem az, hogy most nem ő az, aki befolyásolhatja.
A legfájóbb számára az, ahogy a szerepek hirtelen felcserélődtek. Tizenhat évig a Fidesz azt mondta az ellenzéki sajtónak: „a piac majd eldönti”. Most, hogy az állami pénzcsapok elzáródása veszélyezteti a hozzájuk közeli médiát (úgy látszik, elfelejtettek elég tőkét betárolni egy esetleges választási vereség esetére…), egyszerre kiderült, milyen fontos is lenne a nyilvánosság szabadsága.
A történelemnek van humora. Néha fekete humora.
Lengyel János
A vezető képen a KESMA alá begyűrt megyei napilapok címlapjai. És még Orbán beszél sajtószabadságról… Fotó: 444.hu
