Ágyneműcsere. Mint már annyiszor, most is megáll a kezem a paplanhuzat gombolásán. A gomblyukvarrás apró, precíz kis öltéseiről mindig eszembe jut Anyu. Látom őt, amint megérkezik (Cseh)Szlovákiából a stafírungomnak valóval, mert ott lehetett (itthon nem) jó minőségű damasztvásznat kapni.
Autónk nem volt, buszon, vonaton, többszöri átszállással cipelte a nagy bőröndöt. Gyakran járt át, ott volt a szülőfaluja, a rokonság, a gyökerei. Máskor aranyozott porcelán kávéscsészéket hozott vagy kristályvázát, komplett étkészletet, ólomkristály poharakat, törülközőt. Szorgosan gyűjtögette a hozományomat, ma is megvan szinte minden darabja. A legkedvesebbek mégis azok, amik őrzik a keze nyomát.
A damasztot a konyhaasztalra fektette, csattogott a szabóolló, nagy gonddal és örömmel dolgozott. Este aztán leült a lábbal hajtós varrógéphez, gyakran hajnalig kattogott az öreg masina. Tökéletes volt minden, ami kikerült a keze alól, sehol semmi pontatlanság, elnagyolás. Van ennek már vagy negyvenöt esztendeje. A huzatok mosva, vasalva, selyempapírral letakarva sokasodtak az egyik szekrénypolcon, várták, hogy eljöjjön az idejük. Néha megállt a szekrény előtt, elégedetten vette számba a kelengyémet. Boldog volt, ragyogott az arca. Neki nem volt stafírungja annak idején, talán a hiányérzetét varrta bele az egyetlen lánya ágyneműhuzataiba.
Azt hiszem, kamaszlányként nem mutattam irántuk olyan lelkesedést, mint amilyet megérdemelt volna az anyám. Kicsit öregesnek is találtam a damasztok visszafogott színeit, szolid mintáját. Modernebbre, színesebbre vágytam volna, de ezt persze nem mondtam neki soha. Aztán lett saját otthonom, családom, a stafírung darabjai mindennapos használati tárgyakká váltak. Költöztem azóta jó sok alkalommal, összedőlt és újraépült körülöttem a világ, ők pedig velem vándoroltak mindenhova és szolgálnak ma is hűségesen. Nem koptak, nem fakultak, nem szakadtak széjjel, mint az évtizedek alatt vásárolt új, divatos holmik.
Ülök az ágy szélén, ujjaim a gomblyuk öltésein matatnak. Emlékszem, amikor kötni, horgolni, hímezni, varrni tanított. Azt mondta, fordítva fogom a tűt, de nekem úgy állt kézre, hát hagyta. A tizennyolcadik születésnapomra egy dögnehéz, öntöttvas Lucznik varrógépet kaptam, mert „egy igazi háziasszonynak saját varrógépe van”. Mennyi mindent bütyköltem rajta én is! Függönyt, kétévesre való farmert, magamnak még vatelinnal bélelt, steppelt kabátot is. Mostanában ritkán használom, de a tűt – persze fordítva – most is szívesen kézbe veszem, ha valamit meg kell javítani. Apró öltésekkel, pedánsan, hogy a varrás visszája is rendes legyen. Pont úgy, ahogyan tőle láttam.