„A községünkben volt egy közös legelő. Területe több hektár volt, határai: nyugatról a vasút, délről egy folyó, keletről az országút, északról a falu határolta. Ide hajtották ki a családok a teheneiket József naptól Szent Mihály napjáig. A gulyásnak minden darab állat után 20 kg búzát fizettek a gazdálkodók.
Erre a területre szállt le 1928 nyarán egy szombathelyi eltévedett repülőgép. Az okos tehenek idő előtt, már délben hazajöttek, ki-ki a maga gazdájához, megijedve a soha nem látott égi masinától. A faluban nagy riadalom támadt, a lakosság apraja-nagyja futásban ment a közös legelőre. A sok ember között én is az elsők között érkeztem. Ekkor hétéves voltam.
A repülőgép csodálatos látvány volt. Szárnyai enyves vászonnal voltak bevonva, elöl volt egy nagy propeller, és két merev láb apró kerekekkel. Hátul a törzse végénél szintén egy kis kerék. Két ülés volt rajta, egy a törzsén hátul, egy közvetlen a szárnyak tövében, ebben ült a pilóta, aki egy szót sem tudott magyarul. Csak jelekkel értekezett az oda érkező falusiakkal. Elterjedt a hír, hogy a pilóta nem tud beszélni, csak idegenül.
A felnőttek rögtön számba vették, ki tud a faluban idegenül. Megállapították, hogy a mi tiszta katolikus községünkben az egyetlen zsidó család, Szekeres Jenő bácsi és felesége, a Rudi Berta tudnak idegenül. Nekik vegyeskereskedésük volt a faluban. Küldöttség ment értük azonnal. Megérkezett Jenő bácsi és felesége, a 100 kg-os Rudi Berta futásban, rövid idő alatt.
A sors szerencséje vagy a véletlen, hogy Szekeresék tudtak németül, és a pilóta is németül beszélt. A pilóta elmondta, hogy a szombathelyi repülőtérhez tartozik, és gépe meghibásodott. Van-e telefon, amivel beszélhet a repülőtérrel, és hogy nagyon éhes. Erre az asszonyok nagy része futásban indult haza élelemért. Egy másik küldöttség pedig az állomásra, mert ott remélték a telefont. Meg is érkezett az állomásfőnök, öreg oldalkocsis motorkerékpárjával, Kretti-Hilda nevű lányával és Pubi fiával. Ő már perfekt beszélt németül. Ígérte a pilótának, hogy azonnal érintkezésbe lép a szombathelyi MÁV igazgatóság útján a repülőtérrel. Nagy volt az öröm. Közben megérkeztek az asszonyok az élelemmel. Vászon szakajtó ruhákban annyi élelmet hoztak, hogy egy század katonaság sem tudta volna elfogyasztani. Volt abban tojásos kolbász, tej, túró, aludttej, pogácsa, egész szál kolbászok, nagy tábla szalonnák, Pista bácsi pedig egy egész disznó sonkát hozott a nyakába akasztva. Mindenki azt hitte, hogy az ő élelmét fogja megenni a pilóta. A pilóta pedig nevetve mondta a köszönetet németül.
A repülőgép két napig volt a faluban. Szombathelyről autóval jöttek a gépet megjavítani. Két nap alatt több száz fős tömeg gyűlt össze a réten. Jöttek a környező falvakról, lovas kocsikon, tehenes szekereken repülőgépet nézni.
Két nap múlva Szűcs tiszthelyettes egész csendőrségének ki kellett vonulnia, hogy a nagy tömegben helyet biztosítsanak a repülőgép felszállásához.
Nyolc év múlva, 1936-ban repülőtér épült nem messze, a helyi patak mentén. Én is jártam oda napszámba gyerekfejjel, napi 80 fillérért terepet egyengetni. Hadi repülőtér lett a második világháború alatt. Bőven lett néznivaló a repülőgépekből. Később ejtőernyős ezred is létesült a közeli városban. A háború után előbb szovjet, majd ismét magyar hadi repülőtér lett, kibővítve egész a szomszédos falvak határáig. Jelenleg is lökhajtásos repülők morajlanak nagy zajjal, a helyiek nem nagy örömére.”
Ezt az Icapapa írta. Én csak kivettem belőle a helység- és személyneveket.
Apám apja. Icapapának hívtuk, mert mindig úgy látszott, feleséghez ment Icaöreganyámhoz – pedig fura nagy ember volt ő is, nagyobb talán, mint bármelyikük azon az oldalán a családomnak.
Az egész életét leírta, a halálos ágyán, mikor várta, hogy a gyomorrák elvigye. Nálam van, vagy 10 füzetben. Bár nem voltunk túl közel sosem egymáshoz, de megígérem neki, hogy mielőtt én meghalok, begépelem az egészet.
Németh Éva írása
(képünk illusztráció)
