Hogyan lehetséges, hogy még mindig létezünk, nem kevesebb, mint 11. éve? Kész misztérium, hiszen a Veszprém Kukacra mindig rossz idők jártak. Ahogyan romlik a sajtószabadság helyzete, nekünk is egyre rosszabb.
Nem állnak szóba velünk a hivatalok, az olvasó is mintha óvatosan lájkolna bennünket, hogy a gazdasági nyomásról most ne is beszéljünk. Mindeközben, ahogy alapító anyákhoz illik, soha nem veszítettük szem elől, hogy szükség van ránk, a független sajtóra, még akkor is, ha mostohán bánnak velünk, hiszen a megyei lapokat és a közmédiát maga alá gyűrte a hatalom és agymosásra használja.
Az agymosás idővel cinikussá teszi az embert, aki már akkor sem hiszi el, hogy bármi is igaz lehet, ha az bizonyított tény. Tehát, ha valakit folyamatosan hazugságokkal etetnek az igazság helyett, az teljesen elveszíti a képességét az igazság és a hazugság megkülönböztetésére. Ez a gondolat Hanah Arendt filozófusnőtől származik, aki már 70 évvel ezelőtt megmondta, hogy a totalitárius társadalmak sikerének a titka, hogy leszoktatják az embereket a gondolkodásról, elveszik a józan ítélőképességüket. Agymosottaknak pedig már nem is hiányzik a sajtószabadság.
A független média talán még segíthet az agymosási szándék kivédésében. Bennünket itt a Veszprém Kukacnál még fűt a betyárbecsület, ezért igyekszünk ellenállni a demagógiának, leleplezni a személyi kultuszt, az autokratákat, a bűnügyeket, az ország átverését, kifosztását és kiállni az emberi jogokért, demokráciáért, az emberhez méltó életért. Csak a tisztánlátás végett: függetlenek vagyunk, de nem semlegesek, mondhatnánk a Pulitzer József magyar származású világhírű újságírótól kölcsönzött szállóigével.
A gond az, hogy egyre lehetetlenebb körülmények között dolgozunk. Például nem válaszolnak a kérdéseinkre a hivatalok, vagy válaszolnak, de valami semmitmondót. A közérdekű adatigénylés körülményes, hónapokig tologatják a beadványokat, a válaszok pedig többnyire elutasítóak. Hogy ne a levegőbe beszéljünk, itt van például a veszprémi kórházban tisztázatlan körülmények között szörnyethalt villanyszerelő esete. Fél éve nem lehet kideríteni, hogy pontosan mi történt. Falakba ütközünk. És sorolhatnánk tovább az eseteket. Márpedig válaszok híján elakad az oknyomozó újságíró. Így viszont ki hozza nyilvánosságra az igazságot? Csak a hatalom által kommunikált hazugságot vagy féligazságot hallhatják.
Az oknyomozó újságírás hanyatlását, hiányát nagyon megérzi a világ. Itthon az olyan nagy szerkesztőségek, amelyek akár hónapokig dolgozhatnak egy‑egy nagyobb ügyön, mint például az Átlátszó, a Direkt36, a Transparency International, a HVG, a Válasz Online, a Magyar Hang stb. nem tudják a vidéki „kis visszásságokat” felvállalni, kideríteni. De a helyi függetleneknek is egyre nehezebb ellátni ezt a funkciót, mert nem állnak velünk szóba a hivatalok. A riportalanyok nyilatkoznak ugyan, de a végén sokszor megijednek a nyilvánosságtól, félnek a következményektől, a retorziótól. Hogy valami jót is mondjunk, mintha újabban bátrabban nyilvánítanának véleményt az emberek, vélhetően az ellenzéki pártok felszabadító hatására.
A változó olvasói szokások sem kedveznek az oknyomozó és az elemző újságírásnak. A helyzet az, hogy legfeljebb a cikk címét nézi meg az interneten szörföző érdeklődő és persze a fotót, aztán legfeljebb három-négy mondatot elolvas a „felkonfból” és máris görget tovább. Mintha nem akarnának már egy témában sem elmerülni az emberek. Az újságírók szerepét kezdik átvenni az influenszerek, a XXI. századi udvari bolondok, mint ahogy találóan nevezte őket valaki. Például az iráni háború helyszíneiről kik tudósítanak? Nem kiküldött szerkesztőségi munkatársak, hanem valahol a közelben dekkoló szilikonszájú influenszer nők, akik annyit tudnak elmondani, mennyire sajnálják, hogy a luxusszállóból kirángatták őket éjnek idején és tízpercenként áthúznak a fejük fölött valami rakéták vagy drónok…
Naphosszat lehetne még sorolni a kedvezőtlen változásokat, amik hatására nem csak nálunk, de az egész világon megingott az újságírás objektivitásába, valamint a szakmába vetett bizalom, ami miatt egyre kevesebben tekintik pártatlannak az újságírókat. A HVG egész cikket szentel a témának A hírek mögött címmel. Ebben idézik a Riporterek Határok Nélkül (RSF) szervezetet, amelynek mérései szerint mélyponton van a globális sajtószabadság. A szervezet által vizsgált 180 országból Magyarország a 68. helyre süllyedt.
Soha nem látott számú újságíró vesztette életét tavaly a világon munkavégzés közben, a legtöbbjük háborús helyszíneken, konfliktuszónákban. Tavaly 129 halálesetet jegyeztek fel, közli a Riporterek Határok Nélkül. Az újságírókat fizikai támadások érik, nálunk egyelőre legfeljebb nem engednek be bennünket politikai eseményekre, vagy éppen kilökdösnek onnan, kiütik a kezünkből a mikrofont, a kamerát fizetett őrző-védők vagy a hatalom elvakult hívei.
A fizikai fenyegetettség mellett a médiára egyre nagyobb gazdasági nyomás is nehezedik. Mi speciel elmondhatjuk, hogy a saját lelkünkért dolgozunk, ez a mi luxusunk, mi már megtehetjük nyugdíjasként, hiszen nem ebből élünk, azonban mi van, mi lesz a fiatalokkal? A nagy médiacégeket üzletemberek birtokolják, akiknek első a biznisz és nem a szolgálat. Illetve, ha jól megfizetik őket, például drága hirdetések révén, akkor kiszolgálják a hatalmat, szajkózzák amit kérnek tőlük, bólogatnak, cenzúráznak, ahogy kell. Például mit csinált a világ egyik leggazdagabb embere, az Amazon alapító tulajdonosa, Jeff Bezos is a patinás újsággal, amit megvett? Úgy döntött, nem finanszírozza tovább az általa megvásárolt Washington Post veszteségét, az újságírók több mint egyharmadát kirúgta, rovatokat és külföldi tudósítói posztokat szüntetett meg, vont egybe. A tartalom mellékes, a nyereség a fontos.
Ilyen körülmények között, ha belegondolunk, a Veszprém Kukac-projekt egyre jobban valamiféle levezetésre, hosszú búcsúpartira kezd hasonlítani. Az újságírástól búcsúzunk, ami soha többet nem lesz már olyan, amilyen volt.
Vezető képünk forrása: http://www.wan-ifra.org, Michel Cambon
