Ahogy megvoltak gyerekkorunk klasszikus ételei, amelyekre – jó vagy kevésbé jó szívvel – még mindig emlékszünk, úgy azt is jól tudjuk, milyen sütikért nyaggattuk anno a nagymamát, vagy melyikért sóvárogtunk a cukrászdában a sütis pult üvegére tapadva. Az élet egyfajta körforgásaként a „mindegyiket kérem” gyerekből „egyet választhatsz” felnőtté válunk, talán éppen ugyanabban a cukrászdában álldogálva. És ha szerencsénk van, az emlékeinkben szereplő édességek közül párat még ma is fellelhetünk a kínálatban. Ha meg még nagyobb a mázlink, akkor az ízek sem okoznak csalódást.
Édesség terén elfogult vagyok, nézzék ezt el nekem, de mentségemre legyen mondva, abszolút függőségemet nem is próbálom tagadni. Ahogy Gombóc Artúr bármilyen fajta és formájú csokoládétól boldog lesz, úgy engem majdhogynem bármilyen süteménnyel le lehet venni a lábamról, legyen szó klasszikus darabokról, vagy éppen a tavalyi, tökmagos országtortáról. A sütemény az én szótáramban szeretetet jelent, szerintem nem véletlen, hogy minden születésnap, nagyobb összejövetel süteménnyel ér véget. A nekem kedves emlékek között van a nagymama islerje, almás pitéje, csörögefánkja, az anyukám méteres kalácsa. Nem felejtem el, amikor a konyhaasztalon együtt nyújtottuk a rétestésztát, és azt sem, hogy a mama minden karácsonykor a szétrepedt bejgli miatt bosszankodott, hiába mondtuk neki, hogy finom lett. Ma meg már én mérgelődöm minden decemberben, és én hallgatom a teljesen hatástalan dicséreteket a kiváló ízvilágot illetően. Talán az ilyen emlékek miatt vagy másért, de úgy hiszem, akit szeretünk, annak süteményt sütünk. Vagy legalább elvisszük a cukrászdába.
(Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a fotógaléria.)
A gyerekkori emlékeket is könnyen vissza lehet hozni egy jófajta süteménnyel. Tátra-csúcs, sarokház, Rigó Jancsi, művészszelet, papagájkocka – ismerősen hangzanak, ugye? És a bohém szelet, a legyezőtorta, a szivarcsemege, a lúdláb vagy az indiáner? Sokan hiányolják ezeket a régi süteményeket a cukrászdákból, de most, egy hétvége erejéig nosztalgiázhatnak a Mackóban, az előttünk álló szombaton és vasárnap ugyanis ötvenféle retró finomság várja majd az édesszájúakat.
Nem először engedtek be minket itt a kulisszák mögé, most is megleshettük – süteményillattól bódultan –, hogyan készülnek a múltidézésre. Elképesztő mennyiségben sültek a tésztalapok, cukrászok egész csapata keverte a különféle vaníliás, túrós, gyümölcsös krémeket, és aztán csak folyt és folyt a csokoládé a sütiken.
Egy adat: hetven kilogramm párizsi krémre lesz szükségük a február 18-ai hétvégére – és akkor a lekvárról, gyümölcsös krémekről még nem is beszéltünk, amelyek a különféle tésztalapok közé kerülnek. A párizsi krémből nem véletlenül kell ilyen sok, pár évtizeddel ezelőtt ez volt a legnépszerűbb töltelékek egyike. Először vélhetően Gerbeaud Emil használta bonbonokhoz még az 1880-as végén, az elnevezést is tőle eredeztetik, ezzel utalhatott a cukrász a franciás ízlésre.
Gyerekkorunkban pedig ezt a krémet használták többek között a négerkifli, a művész szelet, a dobostorta, a sarokház, a Stefánia, a legyezőtorta elkészítéséhez, vagy a vingai esetén a marcipán megtöltéséhez. Ha pedig a csokira gondolunk, akkor ott van még a Rigó Jancsi, a lúdláb és a szivarcsemege is. Emellett persze a gyümölcsös ízek sem maradhatnak el, gondoljunk csak vissza a citrom- és csokikrémes fociszeletre, a szintén citromos Hófehérkére, a háromféle krémtől színessé váló papagájkockára. És ott a töretlen népszerűségű lekvár, amelyet szintén használtak és használnak máig sütemények ízesítésére. A klasszikus piskótatekercs, isler, kardinális, linzerkarika és boleró mellett néhányan bizonyára emlékeznek az Orléans-ra, a kijevi krémesre is. A sort sokáig lehetne folytatni, de az nem az igazi. Inkább kerekedjenek fel a hétvégén, és nosztalgiázzanak a Mackóban! Mert sokkal jobb a süteményeket enni, mint csak olvasni róluk!
Drahos Nikolett
