Szajkó István festőművész szuverén, modern jellé emelte a kerékpárt festményein – írta róla Tolnai Ottó költő. Ezeken a kerékpárokon nem ül senki, és ott sejlik rajtuk a közlekedési baleset árnya is az őket körülvevő nagy üres, metafizikus terekben. A bicikli festője.
A Dubniczay-palotában pénteken megnyílt, a 70 éves Szajkó István festőművészt köszöntő retrospektíván Illés Andrea, a Scolar Kiadó főszerkesztője is beszélt a bicikli motívumról, ami gyermekkora óta foglalkoztatja a festőt és jellemző arra a városra, Szabadkára, ahol sokáig élt és alkotott. A kerékpármotívum maradt, annak ellenére, hogy Szajkó már több évtizede kétlaki, a Bakonyban, Lókúton is otthonra talált. Itt sem idegen a drótszamár látványa, bár sokkal nehezebb hajtani.
– Vásznain látni árokpartra vetett biciklit, kocsma előtt hagyott bicikliket, falnak támasztott vagy éppen összeütközött bicikliket. De sehol a biciklista. Hová tűnt? Nem fogom ezt a titkot megfejteni, többek között ez a művészet szépsége, hogy mindenki a maga történetét vetítheti bele a képekbe – mondta megnyitóbeszédében Illés Andrea.
Engedtessék meg itt a tudósítónak egy szubjektív megjegyzés: nekem a bácskai elöregedő falvak biciklire támaszkodó, biciklivel kóválygó öregjei jutnak eszembe ezekről a Szajkó-festményekről, engem ezért is hatnak meg nagyon. Pedig sokkal korábban, jóval a balkáni háború és elnéptelenedés előtt megtalálta ezt a motívumot, ahogy szabadkai elődei közül például Bíró Miklós is. De Szajkó inkább kötődik a kései Hangya Andráshoz, mint Bíróhoz. Ahogy Tolnai Ottó fogalmaz, Hangya „nosztalgiájához, súlyos melankóliájához”. „Bíró képeiből érezni a pokoli szegénység bűzét, Szajkó képein viszont szemünk előtt tisztulnak meg a monarchia, a századforduló világának utolsó maradványai.”
Merthogy Szajkó a bicikli mellett más tárgyakat is beemel munkáiba és fejleszt jelképpé, legyen az Zora néni papucsa, egy ajtó vagy régi városszeglet, málló vakolat. Ugyanakkor a régi tárgyak mellett a természet, a zöld, ahogy Tolnai mondja, a klorofill is állandó anyaga. Biciklijei is többnyire a zöldben vagy a szabadkai homokban, illetve a lókúti udvaron hevernek, ágaskodnak.
Itt kell megemlíteni, hogy Szajkó István a Zágrábi Képzőművészeti Akadémián szerzett diplomát, Nikola Reiser tanítványaként. Tolnai költői megfogalmazása szerint Reiser virágcsendéleteinek klorofillját párolta le Szajkó, mentette át pasztelljeire és olajképeire, „a zágrábi iskola gyengéd líráját, finom osztrákos rajzosságát, ám benne az egész modern gesztusfestészet eredményével. […] Az ő vásznain mintha Reiser virágcsendélete és Veličković száguldó agara ütközne össze.”
Így lesz ebből sajátos alföldi Tour de France rajongói örömére. Apropó, rajongók. Sokan eljöttek a művész 70. születésnapja alkalmából rendezett retrospektív kiállítás megnyitójára, hogy megnézzék az életmű keresztmetszetét adó több mint 40 művet, az akadémiai évektől kezdve a legfrissebb alkotásokig. Dohnál Szonja művészettörténész, a kiállítás kurátora részletezte a technikákat, amelyekkel a művész dolgozik, ezek a pasztell, olaj, akvarell, illetve a homok, a beton és különböző anyagok vászonra történő applikálása. A szabadkai homok egyik jellegzetes kötőanyaga a képeknek. De a mindenütt jelen levő por is, a mindent sejtelmesen beborító valami, amitől olyan világvégi lesz a látvány.
A megnyitón megjelenteket Grászli Bernadett, a Művészetek Háza igazgatónője köszöntötte. Közreműködött andyvazul zenész, hangművész.
Az ANZIX című kiállítás, amelyen olyan munkákkal is találkozhatnak az érdeklődők, melyek Magyarországon még nem szerepeltek kiállításon, április 6-ig tekinthető meg Veszprémben, a Dubniczay-palotában (Veszprém, Vár utca 29.).
Vezető képünkön: Dohnál Szonja kurátor, Szajkó István festőművész és Illés Andrea, a Scolar Kiadó főszerkesztője. Fotók: Mátyás István
