Szia Peti! Először csak bőgtem. Sokat. Aztán hetekig hol a szomorúság, hol a tehetetlen düh fojtogatott. Most pedig, a negyedik gyertya fényénél levelet írok neked, aki már nem vagy itt. Mert a halálod üzenet, a történeted tanulság. Mindenkinek, aki él. Advent negyedik vasárnapján, a szeretet ünnepén.
Húszéves voltál, amikor anyád halála után „megörököltelek”. Apádat már tizenkét éves korodban elveszítetted. Addig nem sokat tudtunk egymásról, még egy telefonszámom se volt hozzád. Az interneten kezdtelek keresni, és megtaláltalak egy metálbanda klipjében. Tépted a gitárt, vadul ráztad a vállig érő hajad, és torokhangon üvöltöttél. Amikor utoljára láttalak, csokornyakkendős, öltönybe bújtatott kiskölyök voltál, aki angyali mosollyal, kicsit selypítve, udvariasan bemutatkozott a nagynéninek. Ám az egész szituáció valahogy idegen volt, művi. Egy aprócska felnőtt voltál, aki talán soha nem rohangálhatott kedvére és nem piszkolhatta össze a ruháját.
Szóval megtaláltalak. Ismerkedtünk. Kérted, meséljek apádról, végtére is a bátyám volt. Sokat nem tudtam segíteni. Nagy távolság, jelentős korkülönbség, „én gyerekem-te gyereked-mi gyerekünk” típusú család, felszínes kapcsolat. De mi ketten ezután már gyakran beszélgettünk. Ültünk jeges gintonikok mellett, megtudtam, hogy visszatérő depresszióval küzdesz és szuicid gondolataid vannak. Megrémített, amikor elmesélted a kamaszkori „életprojektedet”, ami arról szólt, hogy húszéves korodra meghalj. Pszichológushoz jártál, gyógyszert szedtél, aztán abbahagytad. Újra meg újra. Időnként túl sokat ittál, bepróbálkoztál drogokkal is. Közben pedig valóságos superman voltál. Tökegyedül befejezted az egyetemet. Gépészmérnökként jól fizető munkát találtál. A bandáddal fellépésekre jártatok, élvezted a sikert. Csak a szemed… A szemedben mindig egy riadt-szomorú kisfiú tekintetét láttam.
Nagyon meg akartál felelni, nagyon akartál bizonyítani. Mint kiderült, sosem tudtál elég jó lenni ahhoz, hogy megfelelj a szüleid, leginkább anyád elvárásainak. Hát lázadtál. Keményen. Üvöltöttél, ahogy a torkodon kifért, szaggattad a gitárt. Televarrattad magad tetőtől talpig rettenetes tetkókkal. Jelzéseket küldtél, akartad, hogy figyeljenek rád, hogy elismerjenek. Csak valahogy nem voltál önazonos.
Emlékszel? Amikor úgy döntöttél, hogy külföldön kezdesz új életet, a megérkezésed estéjén felhívtál és megkérdezted:
– Szerinted most büszke lenne rám az anyukám?
Ez szíven ütött.
– Igen, biztosan. És én is az vagyok! – válaszoltam.
Csak akkor sírtam el magam, amikor letetted a telefont. Álláskeresés, interjúk, nem jött össze semmi. Kudarcként élted meg, hogy visszajöttél. Megint nem feleltél meg, ezt érezted. Pedig a régi munkahelyed visszavárt, mert igenis jó voltál. Csak épp az álmaid, azok törtek össze, meg az önbizalmad. Megint kellett a segítség, az ország legjobb pszichológusainak egyikéhez jártál. Kapaszkodtál a hétköznapokba, igyekeztél újra felépíteni magad. Ám még mindig nem hitted el, hogy igenis jó vagy, értékes és különleges. Aztán, kilenc hónappal ezelőtt megtaláltad Őt. Mintha kicseréltek volna. Boldog voltál, felszabadult, szerettél és szerettek. Úgy, ahogyan mindig is vágytál rá és ahogyan megérdemelted. Meg akartad kérni a kezét. Terveitek voltak. Szeptemberben összeköltöztetek. Végre a tizennégy éves öreg macskád is igazi otthonra talált. Megérdemelte ő is, hisz mindig ott volt veled és mindenhonnan hazavárt. A költözés után fájni kezdett a hátad. Talán meghúztad. Aztán elkezdtél köhögni.
Hamar megszületett a diagnózis. Nagyon ritka, alattomos, rossz helyen terjeszkedő, agresszív daganat. Tíz napig voltál kórházban. Az első napokban sokat cseteltünk, a beszéd már nehezedre esett. Aztán egyre rövidültek a válaszaid, a végén már csak egy-egy szóra futotta az erődből. Tudtuk, hogy alig van remény, mégis hittünk. Miben is? Néhány hétben? Esetleg pár hónapban? Gyógyulásban? Hiába. A halál, akit meghívtál, akivel hosszú éveken át barátkoztál, eljött érted. Az orvos azt mondta, az a rohadék legalább tíz éve növekedett benned észrevétlenül. Nagyjából húszéves korod óta.
Peti, a „projekted” bejött. Azt mondják, a gondolatnak önbeteljesítő ereje van. Lehet. Dühös vagyok és végtelenül szomorú. A negyedik gyertya lángját bámulom, és arra gondolok, hogy az öreg falétrát se fogjuk már tarkára pingálni, pedig megígérted. Onnan, a kórházi ágyról. És már soha, semmit nem csinálunk együtt. Game over, ennyi volt.
A tanulság? Szeretni! Szeretni, dicsérni, elfogadni a gyermekeket! Büszkének lenni rájuk, erősíteni az önbizalmukat. Türelemmel foglalkozni velük. Sok időt együtt tölteni, átélni közös élményeket. Szeretni az életet és megszerettetni velük is. Örülni mindennek, ami szép. Nem szorongani. Nem bántani, nem okozni szomorúságot. Észrevenni, ha baj van és segíteni. Átölelni azt, aki fél. Támogatni a kishitűt. Hogy soha eszébe ne jusson meghívni a halált, mert az egyszer csak bekopogtat: helló, itt vagyok! Akkor is, ha már nem akarja látni, amikor épp értelmet nyerne a jövő. A negyedik gyertya fénye a szeretetről üzen. Mindenkinek, aki él.
Fotó: pxfuel.com
