Volt valami szinte valószerűtlen abban, ahogy május 9‑én egyszerre megváltozott a levegő Magyarország fölött. Nem csak a parlamenti padsorok rendeződtek át. Nem egyszerűen új Országgyűlés alakult, új arcok jelentek meg a pulpituson, új mondatok hangzottak el a kupola alatt. Ennél több történt. Ritka pillanat volt: egy ország egyszerre lélegzett föl.
A Kossuth téren nem a győztes párt ünnepelt, hanem emberek. Olyan emberek, akiknek az arcán nem a diadal gőgje látszott, hanem a megkönnyebbülés. Ezért volt olyan különös az egész. Ezért hatott többet egy egyszerű kormányváltásnál. A magyarok többsége ezt valóban rendszerváltásként élte meg.
Nem adminisztratív értelemben. Nem alkotmányjogi kategóriaként. Hanem belül. Zsigerekben. A hétköznapok szintjén. Annak a reményeként, hogy talán vége lehet annak az országnak, ahol a lojalitás többet ért a tudásnál, ahol a közpénz magánvagyonná párolgott, ahol a cinizmus államformává vált.
És a legbeszédesebb képek talán nem is bent készültek a parlamentben. Hanem odakint.
Az egészségügyi miniszter újabb tánca – amelyet néhány éve még kínos politikai performansznak próbált volna beállítani a propaganda – most egészen mást jelentett. Nem a politikus táncolt. Hanem egy ország próbálta újra megtanulni, milyen érzés szégyenkezés nélkül örülni.
Ezek a képsorok be fogják járni a világsajtót. A Parlament előtt ünneplő tömeg. A zászlók. Az ölelkező emberek. Az a felszabadult nevetés, amelyet rég nem lehetett hallani Magyarországon. És a világ pontosan érteni fogja, mit lát.
Azt, hogy Magyarország – hosszú bolyongás után – megpróbál visszatérni oda, ahová mindig is tartozni akart. Európába. Nem földrajzilag, mert ott volt végig. Hanem szellemileg. Erkölcsileg. Politikailag.
Persze nem szabad azt hinnünk, hogy ezzel minden megoldódott. A romok nem tűnnek el attól, hogy új emberek lépnek be ugyanabba az épületbe. A szétszakított országot nem lehet egyetlen eskütétellel összeforrasztani. A bizalmat, az intézményeket, a közbeszédet, az egészségügyet, az oktatást – mindent újra kell építeni.
De vannak történelmi pillanatok, amikor az első lépés maga a csoda. És tegnap, amikor az Országház előtt emberek ezrei énekeltek, sírtak, nevettek, egymást ölelték, egy rövid időre tényleg úgy tűnt: mintha egy ország vízen járna.
Lengyel János
