Domján Edit ezúttal ismét a Veszprémi Petőfi Színház egyik előadásáról számol be olvasóinknak, egy színházszerető néző kritikus szemével. Ahogy azt már korábban jelezte, az év folyamán igyekszik utánajárni, milyen minőséget képvisel a Petőfi Színház városunkban, érdemes-e a 20 milliárdos projektjét befejezni – akár természeti károk árán is. Ezúttal az Anconai szerelmesekről írt.
Szeptember 23-án a 2023/24-es évad sikerdarabját, az Anconai szerelmeseket mutatta be a Petőfi Színház. Vajda Katalin 1997-es zenés bohózata a retro-nosztalgia jegyében készült: hatvanas, hetvenes évekbeli divatos olasz slágereket ötvözött egy hetvenes évekbeli magyar–olasz történettel, illetve az olasz reneszánsz komédia cselekményelemeivel és a commedia dell’ arte szatirikus indulatával, közönséges kiszólásaival, obszcén gesztusaival. Ebből a keverékből nem könnyű egységes előadást készíteni, a rendező Forgács Péternek nem is sikerült. Lehet, hogy korábban igen, át tudta hidalni a stílusbeli kontrasztokat, de ezen az előadáson biztosan nem.
A darab két részre szakadt
Volt egy esztrádműsor olyan szenvedélyes (és szentimentális) szerelmi dalokból, mint a Ritornero (Térden állva jövök hozzád…), a Che sarà, a Volare, a Ciao, ciao, bambina, és volt egy mesei záródású szerelmi (és vagyon körüli) kergetőzés, melynek eredményeként öt pár egymásra talált – immár nemcsak az ágyban, hanem eljegyzés formájában a házasság szentségében is.
Mintha tudatosan két különböző korosztálynak játszottak volna felváltva a színészek. Az idősebb korosztály elérzékenyülhetett, nosztalgiázhatott – ó ifjúság, ó szerelem –, a fiatalabb generációk pedig élvezhették a vígjátéki figurák furfangjait, alakoskodását, gyakori elvonulásukat szerelmeskedni. Ők díjazták valószínűleg az altesti humor poénjait, a hashajtós öngyilkosság brutális szerzői ötletét, a vulgáris szavakat, a közösülésre utaló obszcén mozdulatokat. Ezeket hallva mindig felröhögött egy csomó ember.
Bántó volt, hogy a darab nevetségessé tette a beszédhibát, a dadogást is, még jó, hogy e téren volt némi finomodás a cselekmény folyamán: egy idő után az vált poénossá, hogy a beszédhibások hogyan kerülik ki a nehéz kezdőhangokat. Idegesítő volt, hogy a darabban még mindig érvényesült a macsó szemlélet. Rendben van, hogy a darab írásakor, 30 éve még nem tűnt ízléstelennek azon poénkodni, hogy valakinek nem megy a szex, de most már ismerjük ennek a bajnak az (összetett) mentális hátterét, ezért jó lett volna, ha a darab színre állítói elhagyják az ezzel kapcsolatos kicsinyes kárörvendést a szövegből.
Jómagam az előadás folyamán végig arra vártam, hogy a darab két teljesen eltérő hangulatú és szövetű rétege valahogy összeérjen. Mert egyszerre nosztalgiázni, sóvárogni, ámuldozni a szerelmi szenvedély erején, s ugyanakkor röhögni az altesti célzásokon, az nem megy. Alkosson groteszket vagy tragikomikumot a hangulati kettősség (ezt nagyon sok kortárs mű és rendezés már képes megteremteni), de ne maradjon a kettő teljesen külön, mert így egyik sem élhető át.
Ének és taps
A két különböző természetű anyag összehozására a szerző hajdan azt találta ki, hogy szerepeltet egy olyan magyar lányt, aki a „digók”, az olasz vendégmunkások magyarországi népszerűsége idején talált rá a maga amorózójára, és aki természetesen otthagyta. Végül is a lány jobban járt, mint hatvanas, hetvenes évekbeli sorstársainak egy része, akiket futtatni, prostituálni hazavittek a csábítóan szenvedélyes „ragazzo italianók”, de hát a naiv fruska ezt nem tudta, ezért maga ment utána a szerelmének s gyermeke apjának. Csakhogy ezzel (az utólag nagyon szerencsésen alakuló történettel) ebben az előadásban még nem volt menthető a dalok fennköltségének és a prózaszöveg közönségességének a kettőssége. Ezért a színház azt találta ki, hogy tapssal választják szét azt, amit egységbe hozni nem tudnak. Már a darab elején betanították a közönségnek, hogy az énekszámok után tapsolniuk kell. Mint egy előadóesten, slágerparádén, ahol egymás után következnek a dalok, a közönség pedig azonnal jutalmazza a produkciókat. A közönség így akár azt is gondolhatta, hogy ő maga tapsolta szét a darabot.
Pedig az énekek azáltal is elkülönültek a mű prózaibb rétegétől, hogy ének közben lelassult, vagy teljesen meg is állt az élet a színpadon, illetve a dalok (elsősorban a képzett, jó hangú énekesek esetében) jóval hangosabbak voltak, mint az egyszerű közlések. Ez zavaró is lehetett, például amikor Keller Márton nagy szenvedéllyel ordította végig a Térden állva jövök hozzád… melodramatikus sorait. (És micsoda kontraszt: ő volt a komédia egyik dadogója.) Máskor nem volt bántó az ének felerősödése, Hirschl Laura a magyar lány, a „ragazza ungherese” szerepében harmóniába tudta hozni az ének- és a beszédhangját. Szalay Ágnes pedig az operettvilágból érkezve olyan míves, zengő, kiérlelt hangon szólalt meg énekesként, hogy megbocsátottuk neki, amiért színészi produktuma alulmúlta énekesi teljesítményét. Elképzelhető, hogy lélekben nem tudta áthidalni a tónusbeli kettősségeket.
A darab képi világa, gesztusrendszere és koreográfiája tejesen szokványos volt (megnéztem más, korábbi színházi előadások részleteit is videókon, a hasonlóság kísérteties). Táncolni jól táncoltak a színészek, tudnak és szeretnek is – legalábbis kívülről így tűnik. Amiatt azonban sajnáltam őket, hogy nem jutottak tehetségesebb, ötletesebb rendezőhöz és koreográfushoz. Horváth Csaba például szintén a 2023/24. évadban rendezte és koreografálta A hazug című Carlo Goldoni-darabot a Vígszínházban, s a mozgásszínház eszközrendszerét roppant találékonyan hasznosította az olasz szerelmi vígjáték fordulatainak, csavarjainak, a figurák jellemének a visszaadására, illetve változatos színházi teret tudott létrehozni a szétszedhető, mozgatható és a színészek által el is mozdított díszletelemek révén. (A hazug című komédia előadása látható az E-színházon.)
Azért az Anconai szerelmesek rendezője, Forgács Péter is igyekszik lépést tartani a korral. Az immár tíz éve elterjedt videotechnika alkalmazására tett egy erőtlen kísérletet, mikor két testvér egymásra találásakor a múltjukból vetített pár képkockát a színpad festett tengerparti hátterére: gyerekek pancsolnak, homokoznak a parton. Eljátszadoznak, ahogy a Petőfi Színház gárdája és közönsége is. Azt játsszák, hogy áll az idő, nincs változás, s ha netán mégis van, akkor sem kell nyugtalankodni. Előbb-utóbb mindig minden jóra fordul, s ez milyen megnyugtató. Mint egy homokvár építése.
Domján Edit
