„Nagymama rendszeresen imádkozott. Ha nem csinált valamit, azonnal imádkozni kezdett. Nyilván fordítva, az imádkozást hagyta abba az elkerülhetetlen tennivalók miatt. Ha egyáltalán abbahagyta…!”
Idézi a Harmonia caelestisből az ezekkel a mondatokkal kezdődő szövegrészt az EP 70 tematikus próza-összeállításban az ÉS.
Erről jut eszembe, hogy az én anyám is folyton imádkozott. Igazából nem is erről jut eszembe, mert mindig rágondolok. Idén február 14-én délben halt meg, a nagy világjárvány előtt, 84 évesen. 2020. 02. 14., 12. Aggodalmas tekintettel ment el. Mint aki tudja, mi jön utána. Dühösen nézte a világ alakulását élete utolsó éveiben ő, aki végtelenül szelíd volt, amíg teljesen be nem borította a depressziója. Túlságosan is érzékeny maradt, nem tudott páncélt növeszteni. Talán imából próbált meg, de az ima inkább sebezhetőbbé tesz. Imádkozó szerzeteseket megszégyenítő buzgalommal morzsolgatta a rózsafüzérét szobája négy fala között.
– Hagyja már abba kicsit – kérleltem –, bele fog bolondulni! Nem lehet folyton imádkozni!
De nem hallgatott rám. Nem is értette, hogy mi bajom, hiszen értünk imádkozott. S amikor reggelente tiltakoztam, nehogy már ilyen rettegő tekintettel kísérjen ki munkába menet, mintha megsértődött volna. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez őrület, így nem lehet élni, állandó félelemben. Ha vesztünk, hát vesztünk, de addig legalább éljünk vidáman! – de nem tudott átállni erre az életfilozófiára. Talán mert mintha a világ összes borzalmát előre látta volna. Mondhatom, sok minden bejött neki többszöri tönkremenéssel, rengeteg költözéssel.
A halálos ágyán már együtt imádkoztunk, csak röviden, Üdvözlégy, Miatyánk és az Őrangyalkám vigyázz reám, míg a Földön tart életem kezdetű fohászt. Utóbbit mind a ketten a Király nagymamától tanultuk. Mint most utólag rájöttem, leegyszerűsítve mondtuk. Valószínű, én egyszerűsítettem le. Anyu meg nem tiltakozott. Azt vettem észre, hogy igazából nem mondja velem a szavakat, csak én szavalok, talán mert hiányzott a könyörgésünkből a lélek, az ő lelke már messze járt. Jablonszki öreganyjánál, állandóan őt látta a betegágyán ülni, meg apámat, akitől még gyerekkoromban elvált és a szerelmét, aki miatt kitagadták a családból egy időre és a keresztfiát, aki pap. Itt a Géza! Ilyen mondatokkal lepett meg, amikor bementem hozzá munka után délután.
– Jól van anyukám, legalább nincs egyedül! – hagytam rá.
Nem volt ellenemre ez a szellemjárás, sőt, úgy éreztem, feldobja kicsit. A legváratlanabb pillanatokban elkezdte szavalni a Nemzeti dalt, tudta végig. Gondolom, akkor volt első- második osztályos, amikor a magyarok visszafoglalták Bácskát, és örökre belevésődött ez a memoriter. A gyerekkorban való kószálás előkészítette az útját, ahová nagyon nem akart elindulni, pedig nagyon beteg volt, négy évig szinte mozdulatlanul feküdt. De értünk aggódott akkor is. Egyedül ő várt, ha éjszaka későn értem haza biciklivel, mert leesett a lánc, vagy mert lámpa nélkül nekihajtottam a vaskarónak a bicikliúton. Az arcára fagyott utolsó pillanatban is mintha ezt az aggodalmat látnám. Előkerestem a fiatalkori fotóit, hogy elfeledjem ezt a gondterhelt utolsó pillanatot, de nem tudom elfelejteni. Milyen jó lett volna, ha boldogan, megnyugodva tud meghalni.
Talán jobb is, hogy megállt a szíve még a nagy járvány előtt. Most hamvaiban várja a határzár feloldását, hogy hazavihessük a szülei sírjába, ahogy rendelkezett. Haza (ez a haza? az a haza?), ezt sosem mertük kitárgyalni vele.
