Küszöbön a politikai vadászidény. A vadászat nemes őszi szokásának civilizáltabb változata a politikai levadászás, amelyhez nem kell erdő meg puska, elegendő vadon a magyar politikai élet, benne a vérszomjasan lihegő, indulatos és ugrásra kész vadászokkal és hajtókkal. És mennyire nemesebb az effajta vadászat! Modern Stüszi vadászaink nem védtelen szarvasokra meg nyulakra vadásznak, nem bizony! Nekik méltó ellenfeleik vannak. Emberekre, pontosabban egymásra vadásznak.
Nem kell hozzá puska!
A fegyvertár néha szofisztikus, kifinomult, máskor durva és etikátlan. A végeredmény azonban megfelel minden vadászat céljának: az üldözés után leteríteni a prédát! Ami azért nem olyan egyszerű, mint fogni egy puskát és kilőni az áldozatot. Ez persze sokkal hatékonyabb lenne, de mi nem vagyunk barbárok. Ebben a magyar erdőben nem lövöldöznek, errefelé csak plakátháború van, meg határvadászat. A népképviselet fegyverként leginkább a nyelvét használja, továbbá az irattárakat, besúgókat, volt besúgók besúgóit, sameszokat, titkosszolgálatot – és nem utolsó sorban a sajtót, tévét, rádiót, közösségi médiát.
Mindent bekajálunk
Jön az olvasó, a néző, a járókelő, a választópolgár, aki észre sem vette, mikor vált a nagy hajtóvadászat áldozatává. A keményen dolgozó kisember úgy érzi, hogy ő csupán a történések szemlélője, nem észleli, hogy már régen beterelték a politikai erdő sűrűjébe, ahol a már említett rafinált fegyvertár segítségével megismertetik vele a jövőjével kapcsolatos tényállást. Hogy ki és mi a fontos, hogy egyre jobban él, hogy az ország erősödik, mire figyeljen és mire nem. Ha nem érti meg egyből, akkor beletapossák, magyarázzák, meggyőzik, beledumálják, belesulykolják, hirdetik, kiplakátolják, nemzetileg konzultálják.
Tök felsők
Hasztalan tartja maga előtt védően a kezét, a racionalitását, józanságát, pártatlanságát, próbál kibújni, rést találni, menekülni, ismételgeti az észérveit, de eleve kárhozatra van ítélve. Mígnem űzött vadként, beletörődve a vadon szabályaiba elolvassa, megnézi, beveszi, elhiszi, nem hiszi, kinyúlik és megadja magát. Ha politikus az illető, legfeljebb a kegyes halálra számíthat, ha közönséges halandó, akkor a vadásztársadalom megkíméli az életét, s majd választástól választásig zombiként ténfereg a vadonban.
A politikai élettérben eközben vad ösztönök munkálkodnak, vérre szomjúhozva üldözik egymást a vélt vagy valós ellenfelek. A harácsoláson kívül nincs az a boldogság, amely felérne azzal, amikor vadásztársaik kaján vigyora és elismerő pillantásai tüzében a leterített vadra teszik csizmás lábukat, miközben a préda üvegesen vádló tekintettel kileheli lelkét. Demokratikus úton választott emberünk boldog ilyenkor.
