Azt mondják, rátarti, büszke ember volt. Most mégis nyitott kabátban, letolt gatyával, állva találtak rá. Vasvillával volt átdöfve, bár nem lehet tudni, hogy beledőlt-e, vagy beledöntötték. Mindenesetre rendesen meg volt támasztva.
Hívő volt, de nem vallásos. A templomot messze kerülte, rühellte a papot, de még a harangozó elől is átment az út túloldalára. Már amikor egyáltalán felfogta, ami folyik körülötte. Most mégis a temetőben pihen, igaz, jó messze a többiektől. Az asszony nem volt hajlandó többet fizetni érte (azt mondta, nincs, pedig a falu sejtette, hogy valahol dugdossa a pénzét). De hát jött a pap, picit duruzsoltak kettesben a tisztaszobában (oda volt fölravatalozva az öreg), aztán csak-csak megegyeztek. Ötévnyi egyházadó, és mehet a temetés. Gyorsan, csöndben. Mert nem kell mindig mindennek az okát feszegetni.
* * *
– Ajókurvannyát Pista bá’! – Csak így, röviden, egyszerűen, velősen. Minden reggel ezzel köszöntek az öregnek, amikor erősen bicegve elindult a kocsma felé. Pedig nem volt hangos káromkodós az öreg, csak a fröccsök elé morogta, mindig, mintegy imát: ajókurvannyát. Minél többet ivott, annál szelídebb lett az arca, ájulás környékén még tán mosolygott is. Soha nem beszélgetett, soha nem mesélt, néma volt és zárkózott.
Egy szem kiseggelt nadrág hétköznapra, meg egy ünnepi, hétvégére. Nagyjából ennyi. Hogy mitől ünnepi, azt nem lehetett tudni, de így hordta, tehát csak volt benne valami. Tény, hogy tisztább volt, mint a másik. No, meg az elhagyhatatlan orosz tiszti kabát. A rendőr megpróbálta már leszedni róla azt a szakadt, toldozott-foltozott szart, de merevrészegen is maradt benne annyi erő, hogy a kabátját nem adta.
Azt mesélték róla, hogy a második világháborúban keletről jött a nagy felszabadítók nyomában, a sleppel. Akkor már rajta volt a tiszti kabát. Állítólag az úgy ment, hogy páran összeálltak, lelopkodták a hullákról a ruhákat, aztán mentek a sereg után. Ami útközben még összejött, arany, kaja, szerszámok, azt egy darabig cipelték, aztán mindig találtak valami szekeret, amivel hazaküldték.
Itt, a környéken megfáradtak, kicsit megültek. A falu annyira félt tőlük, hogy inkább mindennel ellátták őket. Nem csaptak fergeteges orgiákat, azért tudták ők, mi a szegénység, csak hát éppen naphosszat henyéltek, zabáltak meg ittak.
Csak a nők bujkáltak előlük. Rémálom volt az a pár marcona „orosz”, akik mellesleg tökéletes tájszólásban beszélték a magyart. Aztán meg is unták a szüzességet, előrángattak egy 16 éves forma kislány, és sorban megerőszakolták. Mind a hatan. A falu meg csak hallgatott. Nem láttak, nem hallottak semmit.
Aztán mégis. Amikor egyszer jól berúgtak, a férfiak csak előbújtak és rátámadtak a társaságra. Hármat helyben agyonvertek, kettő elfutott, nem is került elő többé. Egyedül Pista bá’ maradt. Nem halt meg, pedig a combjából úgy kellett „kiimádkozni” a vasvillát. Úgy tűnt, ennyivel meg is úszta, életben hagyták. Lesántult, sosem tudott épkézláb munkát vállalni. Viszont vállalnia kellett a gyereket, akit összeerőszakoskodtak.
Az asszonnyá lett kislány később ordenáré kurva lett, messzi földről jártak hozzá a kuncsaftok, megkereste rendesen a betevőt. Így Pista bá’ nyugodtan járhatott meló helyett kocsmába inni-káromkodni. Nőhöz talán nem is nyúlt többé soha. Kicsi volt a mi falunk. Mindenki tudott mindent. Akinek nagy lőcse volt, az járta a lányokat, meg ifiasszonyokat, esetleg pénzé’ az öregjét, akinek meg kicsi, az járt azokhoz, akik pénzér árulták a mennyországot. Ki volt ez találva. Csak Pista bá’ hagyta ki. Pedig, amikor először terelte össze a falut, és valaki meg találta kérdezni: ki fia-borja, ő csak nagy rüszttel előkapta a szerszámát, és dölyfösen közölte: ez az egyetlen öröksége és büszke rá. Állítólag lehetett is.
Hát most büszkén feszíthet abban az ócska fenyőkoporsóban, amiben végül elkaparták. Egy út mellett összeszedett vörös követ állítottak be fejfának. És még szerencséje is van, hogy nem került a többiek mellé, mert valaki belevéste, hogy „itt nyugszik ajókurvannyát Pista bá”, és a pap csak azért nem dobatta ki, mert az asszony is beteges volt, nem volt mit a helyére tenni, az egyház pénzét meg nem akarta erre pocsékolni. Így inkább bokrokat ültettek körbe, teljesen elszeparálva az öreget a társadalom megbecsült hulláitól.
barátosi andrás
