Csak egy Évát ismertünk. Horváth Évát.
Inkább nem gondolkodtam, amikor írás közben netán egy név, dátum, ember, vidéki képviselő neve nem ugrott be – hanem kiszóltam a gép mellől: Éva, nem tudod véletlenül?… persze, hogy tudta. Kapásból.
Halk volt, szemlélődő, alapos, igazi régi vágású, gondolkodó sajtós. Olykor rosszallóan csóválta a fejét, amikor merő lustaságból inkább őt kérdeztem ahelyett, hogy utánajártam volna, máskor csendesen morgolódott, hogy „ide figyelj, ezt már többször is elmondtam”, megfontoltságra intett, kíméletlenül szembesített a hibáimmal.
Tény, hogy voltak kérdések, amelyekben Éva megbízhatóbb volt a google-nál.
Egy ideje már nem dolgoztunk hagyományos szerkesztőségben, mindenki a saját útját rótta, közben életre kelt a Kukac is. Éva időnként ránk telefonált, hogy „lányok, találtam egy hibát, javítsátok!” Elírtunk egy nevet, dátumot. Megesik.
Aztán most cserben hagyott minket. Forró nyári hajnalon eltávozott közülünk. Heroikus küzdelmére tett pontot: sohasem adta fel, de most vesztett.
Éva, köszönjük a türelmed, hogy szerettél minket és hogy olykor helyettünk gondolkodtál!
