M. 93 éves, kemény fizikai munkát végzett egész életében, többnyire két helyen. Éjszaka a gyárban, szalag mellett állta végig a műszakot, nappal meg házmesterként takarította a rá bízott lépcsőházakat. A nyugdíja 90 ezer forint.
D. 75 éves, informatikus tanárként ment nyugdíjba. Most 140 ezerből él. K. a 70. évét töltötte be idén, hat éve nyugdíjas. 37 ezer forinttal kezdte, mostanra a nyugdíja 50 ezer forintra emelkedett. Alacsony fizetésű munkakört töltött be hosszú időn át, majd egy kisvállalkozás minimálbérre bejelentett alkalmazottja volt. A hét hat napján jelenleg is dolgozik.
Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság (ONYF) 2016. decemberi adatai szerint Magyarországon több mint kétmillió nyugdíjas él, hetvennégyezer azoknak a száma, akik 50 ezer forintnál kevesebb nyugdíjat kapnak. A nyugállományban levők felének(!) havi járandósága 50 és 100 ezer forint között alakul, 84 ezren kapnak 100 és 200 ezer közötti összeget, és csaknem 122 ezer személy nyugdíja haladja meg a 200 ezer forintot.
Az öregségi nyugdíjasok számában, a 2012-es adatokhoz képest, közel 80 ezres az emelkedés. A Ratkó-korszakban születettek több mint ötszázezres tömege pár éven belül eléri a nyugdíjkorhatárt, vagyis ennyivel csökken a járulékbefizetők és nő a nyugdíjra jogosultak száma.
Demográfia
A szakértők szerint egy évtizeden belül demográfiai szökőár döntheti romba a jelenlegi nyugdíjrendszert. Különösen aggasztó a helyzet annak ismeretében, hogy az elmúlt évek során több százezer aktív korú munkavállaló hagyta el Magyarországot és egy felmérés szerint a ma még itthon élő fiatalok több mint egyharmada ugyancsak külföldön képzeli el a jövőjét. Mindez azt vetíti elő, hogy míg a most nyugdíjba vonulók a fizetésük 66 százalékával kalkulálhatnak, ez 2030-ra 50, 2040-re pedig 34 százalékig fog csökkenni.
Minimálbéren
Sokan kongatják emiatt a vészharangot. Életkortól függően havi 15–45 ezer forintot kellene félretennünk ahhoz, hogy gondtalan öregkorunk legyen. Csakhogy ma Magyarországon 1,2 millió ember hivatalosan minimálbérért dolgozik, nem feltétlenül önszántából. Idén nettó 84 788 forintot visznek haza havonta. A közmunkások nettó bére a beosztásuktól és végzettségüktől függően legalább 54 217, legfeljebb 77 968 forint.
Idén júniusban csaknem 184 ezer közfoglalkoztatottat tartottak nyilván és majdnem ugyanennyi munkanélkülit (196 ezer). No, hát ők azok, akik biztosan nem tudnak (ön)gondoskodni a jövőjükről, de az állami nyugdíjrendszertől sem remélhetnek öregkori biztonságot, hiszen csekély a járulékbefizetésük.
Létminimum
Miután a Központi Statisztikai Hivatal 2015 óta nem számol létminimumot, kénytelenek vagyunk egy kutatócég adataira támaszkodni. Tavalyi felmérésük szerint a minimális(!) szükségletek kielégítésére, élelmiszerre, lakhatásra egy egyedülálló felnőttnek 88 600 forintot kellett költenie. Egy felnőttnek egy gyermekkel 146 220, két felnőttnek két gyermekkel 257 ezer, egy nyugdíjasnak 78 ezer forintra volt szüksége. A magyar háztartások 36 százaléka a létminimum alatti jövedelemből, magyarul szegénységben élt. Szóval ők sincsenek öngondoskodó pozícióban, főleg ha albérletben kénytelenek élni.
Magyar átlag
És milyen egy átlag magyar család jövedelmi, vagyoni helyzete? Idén márciusban a KSH adatai szerint 298 300 forint volt a magyarországi bruttó átlagkereset. Ez nettóban 198 400 forint családi kedvezmény nélkül és 206 300 családi kedvezménnyel. Csak ugye az átlagszámításba a milliós, több milliós havi jövedelmek is beleértendők, a rögvalóságot meg mindenki a maga bőrén érzi. Ágazatonként is jelentősek az eltérések: a pénzügyi szektorban például 525 ezer forint a bruttó átlagfizetés, az egészségügyben meg 172 ezer. Ami pedig a megélhetést illeti… Albérleti díj vagy lakáshitel törlesztés, rezsiköltségek, gépkocsi fenntartás (a magyar háztartások 80 százalékában használnak egy autót, 17 százalékában kettőt), telefon, internet előfizetés, iskoláztatási kiadások, orvos, gyógyszer, napi élelmiszer, ruházkodás, szabadidős tevékenységek (sport, kultúra, kirándulás), jó esetben némi „vastartalék” képzése, a sor hosszan folytatható. És valahol a végén felmerül talán az öregkorról való öngondoskodás is, ha még marad miből.
Sok a kérdés, megnyugtató válaszok nincsenek. Marad a félelem, mi lesz velünk? Már persze, ha megérjük.
[stextbox id=”grey”]
A nyugdíjbiztosítás intézménye nem túl régi „találmány”, a világ számos országában nem is létezik. Ahol igen, ott is többféle rendszer szerint. Közülük az a legkevésbé stabil, ami a második világháború után, egyfajta kényszerhelyzetben alakult ki Magyarországon. Azt megelőzően, 1928-tól kezdve, tőkefedezeti garanciával működött a nyugdíjbiztosító. A befolyó pénzeket befektették, ingatlanokat vásároltak, amiket bérbe adtak, a pénz egy részét pedig értékpapírokba tették. A befektetések hozamaiból lehetett a nyugdíjkifizetéseket teljesíteni. Mondjuk nem volt irreális vállalás, lévén 1928-ban a férfiak várható átlagéletkora 47, a nőké 50 év volt, az öregségi nyugdíjkorhatár pedig 65.
Az első gellert 1944-ben kapta a magyar nyugellátás, amikor a fegyverkezési kiadások és az államháztartás hiánya miatt a Sztójay-kormány einstandolta a nyugdíjvagyont, egyúttal a korhatárt 60 évre csökkentette, a nyugdíjak átlagos összegét pedig négyszeresére emelte. A háborúban ráadásul a nyugdíjbiztosító ingatlanjainak jó része elpusztult, az értékpapírok pedig a pengő elértéktelenedése miatt semmivé váltak.
Így állt elő az a kényszerhelyzet, amelyben a mostani felosztó-kirovó rendszert bevezették. Ebben a piramisjátékhoz hasonló szisztémában a járulékfizetők nem a saját nyugdíjukra gyűjtögetnek, hanem az aktuális nyugdíjasokat „tartják el”, remélve, hogy majd róluk is gondoskodnak az utánuk jövők. Csakhogy a rendszer a fenti okok miatt borulni látszik, és egyelőre nem igazán körvonalazódik a megnyugtató megoldás.
[/stextbox]
