Ma a metrón láttam egy varjút. Rákerestem a neten, dolmányos varjú volt. Egy csajszi kezén ült, felszálltak a metróra. Az emberek egy kicsit meg voltak rökönyödve, úgy vettem észre. Én nagyon csodáltam azt a varjút. Csak a lába volt megkötve, de az is csak futószáron, tehát nem volt rögzítve. És ő ott csücsült.
És egyszer csak elkezdett sírni. Olyan érdekes hang volt. Soha nem hallottam még ehhez hasonlót. Lehetett tudni, hogy valószínűleg egy állat hangja ez, de soha meg nem tudtam volna mondani, hogy egy madáré, mert inkább magasabb rendű törzsre gondoltam volna, leginkább emlősre. De igazán nem is pontos kifejezés az, hogy sírt, mert csak körülbelül öt-nyolc másodpercig tartott a kiadott hang, viszont azt hiszem, hogy például egy macskánál is az ilyesmire azt szoktuk mondani, hogy ne sírj, mindjárt jövök. Láttam a kis szemeit, ahogy nézelődött, aztán egy-két perc múlva újra kiadta magából a sírós hangot, majd harmadszorra is.
Ezután pedig leszálltam. Úgy örültem, hogy pont ott álltak meg, tőlem nem messze és láthattam őt. Nagyon kedves kis varjú volt. És valahogy nem volt kedvem kérdezni attól a csajtól semmit. Pedig ha ilyesmi van, én mindig szóba elegyedek. Ha kutyával szállnak fel a metróra, akkor is mindig. Nem bírom szó nélkül csodálni őket, mindig vágyok rá, hogy valami kedveset mondjak nekik is és így a gazdájuknak is. Most viszont szó nélkül is tudtam csodálni. Egy olyan érzés nyilallt belém, hogy ha most itt bármit is kérdezek, elmúlik a csoda. És nem, az ilyesmit nem rontjuk el. Mert annyira természetes érzés volt, hogy ott volt a metrón egy madár.
Szép madárka volt. A szemeivel nagyon okosan nézett. És fájdalmas volt az a hangja.
Csak ezt szerettem volna elmesélni.
Lejegyezte: Miklós Zsuzsanna
