Vasárnap délután fél kettő volt, decemberi szürkeség. Az új lakó egészen egyszerűen minden falevelet felsöpört.
A saját ajtaja előttieket, majd gondosan azt a párat, amit reggel óta a huzat az ő lábtörlőjére visszahordott, végül akkurátusan a két külső szomszédét is. Ő csak állt az ablakban és nézte.
Az új lakó egy idő után megérezte a tekintetét. Hátrafordult, rámosolygott és mintha még intett is volna tétován, söprűvel a kezében. Persze. Elfelejtette lekapcsolni a nappaliban a villanyt. De már nem zavarta, hogy rajtakapták. Csak állt ott az ablak előtt és nézte tovább, ahogy a falevelek rendezett kupacba gyűltek a társasház közös udvarának végében.
Bár minden reggel ötkor kelt, sosem kezdte a söprést fél nyolcnál előbb. Kivárt, türelmesen. Fél nyolcra mindenki elment, a harmadik szomszéd is a legszélső lakásból, aki mindig utolsóként hagyta el a házat.
Az ajtótól kifelé dolgozott, akkurátusan, pontosan a közvetlen szomszéd ajtajának bal félfájáig, ahol a gangon – nem feltűnően, mégis határozottan jelezve saját területének végét – elkezdődött egy apró repedés a fal felől. Sosem söpörte át a leveleket a repedés túloldalára. Mindig gondosan lapátra szedve hátravitte az udvarra, a fákon túli komposzthalomra. A lábtörlőjét kirázta, és makulátlanul visszatette a helyére.
Tudta, hogy délre a szomszédok takarítatlan gangjáról legalább négy-öt falevelet visszasodor majd a szél vagy a huzat, estére pedig valószínűleg a lábtörlőre is jut megint jócskán. Soha nem hagyott ki egyetlen napot sem és soha nem söpört tovább, mint a repedés. Soha nem tette szóvá senkinek a leveleket, sem azok elszállítását, pedig a lakógyűlésen többször is szóba került mindkettő. A közös udvari gesztenye és nyírfák folyamatosan hulló lombozata szeptembertől minden reggelre újra és újra beterítette a lakások előtti gangot. Övé volt a legbelső lakás a sarokban és rajta kívül soha senki nem söpört.
Soha senki nem söpörte le a gangot.
Kivéve ezt az új szomszédot.
A saját ajtaja előtt, az Övé előtt, meg a szélső szomszédok ajtói előtt is.
Összehúzta a levélkupacot és hátravitte a komposztra, egyetlen önfeledt, tizenöt perces söprés-lapátolással megakadályozva azt, hogy a levélmaradványokat a légmozgás visszahordja majd bárkinek az ajtaja elé. Másnap reggel egyetlen levél sem volt a gangon.
Harmadnap, öt óra tíz perckor a hálóingére húzott télikabátjában a közös tárolóból felhozott régi fáskosárral hátrament a komposztálóhoz és alaposan teletömte.
Fél nyolckor, mint minden nap az elmúlt huszonöt évben, lapáttal és söprűvel összesöpörte a faleveleket a lakása bejárata előtt, a szomszéd ajtójáig, pontosan addig, ahol a fal felől a repedés elindult a korlát irányába, az új lakó ajtaja mellett. Ez egy társasház, gondolta közben. Az új lakóknak is be kell tartaniuk a rendet.
Németh Éva
