A Veszprémi Petőfi Színház évadának utolsó nagyszínházi bemutatója Az apa című keserves bohózat. Florian Zeller műve a filmvásznon már bizonyított nem kisebb személyiséggel a címszerepben, mint Sir Antony Hopkins. Ez alkalommal Kálloy Molnár Péter rendezésében elevenedik meg a történet.
Az ember csak remélheti, hogy sem az egyik, sem a másik oldalról nem kell olyan problémákkal szembesülnie, mint Az apa szereplőinek. A demencia zavarba ejtő, rendkívül nehéz életszituáció. Az egykor színes gondolatokkal telített elme beszűkül, infantilis viselkedését fel sem fogva makacsul ellenáll a segítő szándéknak, és megkeseríti szerettei életét. Ezen megy keresztül André (Rupnik Károly) és lánya, Anne (Palásthy Bea).
A darab finoman szólva is nyugtalanító az első perctől az utolsóig. Nincs biztos támasztékot nyújtó tér vagy időstruktúra. Még a szereplők is plasztikusak. Az előadás felütése, hogy megmozdul és átformálódik a színpadkép, még mielőtt bármi egyéb történt volna. Az elemeket a háttérmunkások szorgos csapata mozgatja, és nem cél, hogy a produkció elrejtse őket. Ez a gesztus végigvonul az előadáson, összességében azt a benyomást keltve, hogy André a demenciától hangyás, darabokra hulló, majd valamilyen formában újra összeálló elméjében vagyunk. Az instabilitás olyannyira megzavarja a nézőket, hogy maguk is kicsit André-vá válnak. Keresik a vezérfonalat, ami mindent értelmessé rendez. A számtalanszor előkerülő, de más-más szituációba ültetett azonos párbeszédek, a már-már szellemképként duplikált jelenetek a záróképig feszítik a húrt. És rá kell jönni, hogy nincs vezérfonal, melyre koherensen felfűzhetünk minden történést, mert az elme, mely „meséli”, immár kibillent egyensúlyából, és nincs a helyén.
Az ilyen típusú előadások esetében nagyon sok múlik a színészeken. Nekik kell fenntartani a néző figyelmét, megrajzolni a produkció érzelmi ívét, és kontrollálni a történet flow-ját. Itt valóban minden szem rájuk szegeződik. Rupnik Károly remekül hozza André karakterét. Érthető a büszkesége, hogy ragaszkodik önfenntartó képességébe vetett hitéhez, otthonához, megszokott életéhez. Ám az idő nem kegyelmez. Bármennyire kapaszkodik is belé, világossá válik, hogy értelmét vesztett fogalommá vált. Míg ő a múlt és a jelen között cikázva csak toporog, Anne-nek lépdelnie kell a jövő felé vezető úton. Rupnik Károly megnevetteti és kifacsarja a nézők szívét.
Palásthy Bea Anne-je őszintén és tűpontosan kidolgozott figura. Szereti az apját, de neki is el kell fogadnia, hogy ez az élet nem fenntartható. Elfáradt. Bármennyire fájdalmas is, nem ragadhat meg ott, ahol az apja. Neki még élnie kell. Vívódásai, küszködései benne vannak minden mozdulatában. A kimerevített pillanatokban legsötétebb gondolataiba is bepillantást nyerhetünk, és nem lehet hibáztatni értük.
Kettejük amúgy is feszült viszonya felett szellemként lebeg Anne húgának képe, akit apjuk sokkal jobban szeret. Vagy szeretett. Valószínűleg meghalt, de André elméjében, mint oly sok minden más, ő is tovább él. Ideaként, amihez senki sem fogható.
A színésztársak (Szeles József, Soltis Eleonóra, Gaál Attila Csaba és Hirschl Laura) remekül integrálódnak az előadás képébe. Játékuk teszi lehetővé a teljes összezavarodást, mert általuk vált lehetségessé minden referenciapont elmosása.
Az apa elgondolkoztató, mély mondanivalóval bíró produkció. Megragadja a figyelmet és nem ereszti. Folytonos kihívást ígér, hogy próbáljunk meg rendet tenni a zavarban. A nézőt partnerként kezeli, aki gondolkozik és érez. Ez az attitűd teszi a színházat igazán azzá, aminek lennie kell(ene). Ez az élmény az, amiért érdemes színházba járni.
Szalai Renáta
A vezető képen Rupnik Károly és Palásthy Bea. Fotók: Veszprémi Petőfi Színház
