Zajos ünneplésben részesítette a veszprémi közönség a szombathelyi Weöres Sándor Színház és a Forte Társulat koprodukciójában készült vendégjátékot, a Kivilágos kivirradtig címűt. Joggal. Horváth Csaba rendezése a rá jellemző sajátosan groteszk formanyelvvel emelte meg Móricz Zsigmond meglepően aktuális szövegét. Néha olyan, mintha a 100 éve írt regény ma született volna.

Horváth Csaba koreográfus, rendező, a fizikai színház magyarországi apostola behódolt Móricz Zsigmond vaskos zsenijének, „kegyetlen-magyar” temperamentumának. Tóth Réka Ágnes dramaturg átdolgozásában a legfőbb szálakat megtartva állítja színre az először 1926-ban megjelent regényt. Még a narráció is felhangzik az előadás elején: „A ház tornácán mintha bolhák mozognának, egy-egy ember jő-megy, ki s be a vadszőlő kopasz vesszői között. Egy főbolha, nagy hasú, kemény barna öregúr, nagy pipával áll a lépcső tetején, s lassan pislogva nézdeli az udvart. Az utcáról pedig két kis fekete hangya közeledik, a jegyző s a legátus…” Ugyanúgy az előadás végén is elhangzanak a regény zárómondatai, ezzel keretbe foglalva ezt a tragikusan zárt világot, amit nagyon szórakoztatóan éppen ebben az állati, groteszk vonatkozásában mutat meg az előadás. Az utolsó mondatok: „Bent a muzsika szólt, s amint a legátus bepillantott, mintha őrült cirkuszt látott volna: komikus és groteszk volt, ahogy az embernek nevezett állatkák összeölelkezve forogtak, nyüzsögtek a hegedű cincogására… Az nem tetszik nekik, az a bolha, amelyik elpattant, s ők tetszenek egymásnak.”

A zseniális Móricz

Nem csoda, hogy Horváth Csaba őrzi Móricz regényének mondatait, hiszen zseniálisak, drámaian felépítettek és meglepően aktuálisak. Írhatta volna őket akár most is a világgal szembemenő, bezárkózó, bizalmatlan és rosszindulatú keserves magyar világról. Hősei megülnek, évődnek, durván összezárnak a maguk hierarchiája szerint, miközben a külvilág felborul körülöttük. De ők erről nem akarnak tudomást venni. Minden tragédiájuk ebből származik, kezdve az idegengyűlölettől, a feleség-férj viszony elviselhetetlenségén át a birtok elvesztéséig.

A néző pedig ennek a ránehezedő begyöpösödött világnak a súlya alatt azt kérdezi, létezik, hogy száz év alatt nem változott semmi, még mindig itt tartunk? Pozíciók, birtokok osztogatása, illetve megvonása, lányok és fiúk kiházasítása suba a subához, guba a gubához alapon, egy zárt körön belül.

Nem is tudom, Móricz honnan vette 100 évvel ezelőtt a gondolatot, hogy ha egy Szeged méretű város lakossága áttelepülne Londonba és ott szétszóródna, mekkora veszteség lenne a magyarságra nézve. Nyilván akkor is időszerű volt a kivándorlás. A magyar-zsidó együttélésnek a regényben exponált kulcsproblémáival kapcsolatban jön elő ez a téma. Az ispán mondja, mi elveszünk, felmorzsolódunk az idegen országokban, a zsidóság viszont kétezer év óta nem veszett el a népek tengerében. „Mit lehet tenni, le kell venni előttük a kalapot” – ezzel a gondolattal zárja a témát.

Nagyon valós, ugyanakkor abszurd

Horváth Csaba rendezésében a Kivilágos kivirradtig dzsentrivilága egyszerre nagyon valós és végtelenül valószerűtlen, vicces és szomorú egyszerre, mint amikor dobozba zárt bogarakat figyelünk. Elsősorban látványban és mozgásban fogalmazódik meg a többlet-mondanivaló, ennek az egész zárt világnak a groteszksége és logikátlansága.

A rendező egy szalmabálákból összerakott, előre és hátra mozgatható fal előtt játszatja a társaságot. Jobbról egy furcsa hullámoslemez-fal zárja a színpadot, ráakasztott piros vájdlingokkal, amik idővel fontos szerepet kapnak, ahogy minden más tárgy is, ami felbukkan. A jellegzetes műanyag hordók például fontos tánctechnikai elemek lesznek, ezekben pörög, ezeket ugrálja át a jegyzőt fergetegesen alakító Fehér László, illetve Gyulai-Zékány István a legjobb féfi epizódszereplő. Ezekre a műanyag hordókra ülnek, ezekre dőlnek, ezekre állnak fel a Szent István napját megünnepelni összegyűlt vidéki urak és nagyságos asszonyok, valamint a cselédség. Ezeket görgetik, amikor a cselédek törnek, zúznak az istállóban.

Horváth Csaba nem lenne Horváth Csaba, ha nem bolondítaná meg koreográfiájával az összes színpadi segédeszközt: a nők testén fényesített porcelán tányérokat, a kukoricacsöveket, kukoricaszemeket és pattogatott kukoricát. Utóbbi hol a nagy zabálás metaforája a szájakba tömve, hol a hóesést szimbolizálja, hol meg az asszonyi könnyeket. Mindenesetre a háromórás előadás végére beborítja a színpadot. Ennek a segédeszköz-használatnak külön dramaturgiája van.

Csili-vili estélyin pruszlik

Benedek Mari jelmezei kortalanok, de jellegzetesen vidékiek. A nők bundát viselnek, alatta olcsón csillogó, testre simuló kisestélyit, amire pruszlikot húznak és hozzá csizmát, hiszen tél van és lovasszánon érkeznek a pusztai udvarházba a jószágigazgatóékhoz. Az eladósorban lévő lányoknak különösen „szexi” a ruhája. A férfiakon Tiborcz-mellény, illetve jellegtelen öltöny.

A népzene – ami színpadi élőzene – adja az előadás kemény ritmusvilágát, meg a hordók görgése és a tányérok forgása, az asszonyok testének groteszk rezgése. Le a kalappal a Forte fizikai színházzal felerősített szombathelyi Weöres Sándor Színház művészei előtt, hogy bírják ezt a nehéz erőnléti edzést, hogy megtanulták ezt az alternatív nyelvet. Mari Dorottya elképesztően groteszk a jószágigazgató férjhezmenendő legkisebb lányaként. Fehér László pedig egyszerűen zseniális a jegyző szerepében, szinte egy chaplini figura, ahogy csetlik-botlik a dühös asszonyok között. A sajátos arcmimikától kezdve a mozgásán keresztül a hangjáig lenyűgözően parádézik. Widder Kristófnak (orvos) és Horkay Barnabásnak (nevelő) is nagy szerepe van abban, hogy elsöprőn pörgő, nagybetűs játékot produkálnak. És a bokréta az egész előadáson a legjobb epizódszereplő díját elnyert Gyulai-Zékány István az adomázó, fecsegő kétszáz holdas dzsentriként.

A szombathelyi Kivilágos kivirradtig 2023-ban elnyerte a legjobb kőszínházi előadás és a legjobb rendezés díját is.

A szemünk előtt kibontakozó nyomasztó dráma ellenére jól szórakoztunk a Pannon Várszínház által meghívott előadáson. Nevetgéltünk, mert annyira abszurd ez a zárt világ, ahol a kipattanó „bolha” után az ajtót belülről beszögezték, mert ahogyan Móricz mondja, az a bolha nem tetszik nekik, amelyik elpattant. Csak ők maguk tetszenek egymásnak. A zárójelenetben összekapaszkodva táncolnak tovább rázkódó önkívületben a rájuk ereszkedő sötétségben.

Vezető képünk: Elsöprőn pörgő, nagybetűs játékot produkálnak a Forte társulattal megerősített szombathelyiek. Fotó: hvg