Szépirodalmat azért olvasunk, amiért belga pralinét is eszegetünk, vagy vörösbort iszunk: jólesik ízlelgetni, elmerengeni rajta – mondta egyszer valaki. Szerintem azért többről van szó. Ma van a magyar költészet napja.
Ebben a haszonelvű világban mindent meg kell indokolni, mit miért csinálunk, így azt is sokszor megkérdezik, miért olvas verset az ember. Nem tudom, ezen soha nem gondolkodtam eddig, de elsőre az jut eszembe: mert jólesik.M
Megszabadulás, önsanyargatás
Sokáig elsősorban a szépséget várták a költészettől, valamiféle kifejezhetetlenség kifejezését, de ez a modernek óta már túlságosan is romantikusan hangzik. A szépelgő versek giccsnek minősülnek. Nem kevésbé naiv elképzelésnek minősül, hogy olyan élményt akar kifejezni a költő a verssel, amely igazából elmondhatatlan. De ebben azért szerintem van valami, még akkor is ha Susan Sontag, a nagy hatású amerikai írónő világosan kifejti egyik legismertebb esszéjében, hogy a művészet nem gyónás többé, ám azt ő is elismeri, hogy mégis valamiféle megszabadulás, önsanyargatás. Művészetén keresztül az alkotó megtisztul önmagától és paradox módon végül a művészetétől is, tehát közelít a csendhez, hogy végül teljesen elhallgasson.
Az internetre kitett versidézeteket nézve azt látom, hogy legtöbbször saját hangulatuk kifejezéséhez idézik a költő szavait, általa mondják ki, amit a lelkük mélyén ők is éreznek, fájdalmat enyhítenek vele, érzéstelenítenek, kezelik a sebeket a tragikus vagy kevésbé tragikus, de emberpróbáló helyzetekben. Talán valóban segít a költészet az élet értelméhez közelebb jutni. A lényeget kimondani. Olykor segíthet átemelkedni egy másik dimenzióba, segít feltámasztani a pillanatot, talán a holtakat is.
„az alkony már áthúzta / a domboldalt / amikor berepült a képbe / a kócsag / tiszta / fehér / a lápról lebbenhetett / fel hozzánk / csak a gőzölgő lápról ilyen tisztán / megvakulunk / ha még sokáig itt vitorláz / megvakulunk / mert örökre emlékezni fogunk rá” – írta Tolnai Ottó Az alkony című versében. Vele együtt elképzeljük azt a kivételes pillanatot, amikor meglátja a fehér kócsagot. És rájövünk, hogy az élet tragikuma csakis a szépség igézetében mérhető fel.
Része lett a közbeszédnek
De nevetni is lehet a költővel, nem csak búsongni, például Domonkos Istvánnal, amikor úgy kezdi az Újvidék című gyerekversét: „Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos”. Vagy egy másik, szintén gyerekversében: „Jaj nekem, hívjatok papot. / Lenyeltem három meggymagot.”
Továbbá vannak olyan idézetek például József Attilától, amelyek szinte beleivódtak a köznyelvbe: Fecseg a felszín, hallgat a mély; Karóval jöttél, nem virággal; A mindenséggel mérd magad; Kertész leszek, fát nevelek; Gyermekké tettél; Tiszta szívvel betörök; Nem én kiáltok; Nem fogom be pörös számat.
De Adytól és Kosztolányitól is sorolhatnánk példákat, a kikerülhetetlen nagy költőktől, akiket ünneplünk április 11-én, a magyar költészet napján, József Attila születésnapján.
Vezető képünkön: József Attila szobra a pesti Duna-parton. Versrészletei részévé váltak a közbeszédnek. Fotó: infostart.hu
