Már a metróban fülig ért a szám, amikor láttam, hogy a Deák tér felé közeledve egyre többen szálltak fel a szerelvényre. Tudtam, hogy szinte mindenki a Városháza térre tart, ahonnan elindul a menet. A Pride, a minden eddiginél hatalmasabb ünnep részese lehettem.
Kétgyermekes édesanyaként és négyunokás nagymamaként már hetekkel ezelőtt tudtam, hogy ott a helyem. Ugyanis a Pride – minden más feltételezéssel ellentétben – nemcsak a melegek ünnepe, hanem Magyarországon, Budapesten a szabadságé is. Annak a kifejezése, hogy az emberek nem félnek a hatalomtól, amely megpróbálta megfélemlíteni, távolmaradásra bírni őket. Én ma csak jókedvű, mosolygó fiatalokat, időseket, kisgyerekes családokat láttam magam körül. Pont olyanokat, mint mi magunk vagyunk vagy a családunk, a barátaink, a munkatársaink, Minden nap ilyen embereket szeretnék lkátni az utcákon, nem megkeseredett, mogorva arcokat!
A tömeg órákig nem mozdult a kiindulási pontról, a Városháza térről, így egy kis kerülővel, mellékutcákon keresztül jutottam el az Erzsébet hídra, de onnan már nem volt megállás. Felemelő érzés volt több mint kétszázezer (vagy ennél is sokkal több) emberrel vonulni Budapesten keresztül.
Később a telex.hu tudósításából megtudtam, hogy amikor a menet eleje már elérte a célt, a Műegyetem rakpartot, a vége még mindig a Deák téren volt. A portál részletesen beszámol a Pride Műegyetem rakparti programjáról is.
A 30. Pride-on készült fotókkal megkíséreltem visszaadni a rendezvény hangulatát.
A vezető képen: órákon át hömpölygött a tömeg az Erzsébet hídon keresztül. Fotók: a szerző

























