Egy hete írtam arról, hogy a magyar miniszterelnök a félelemre alapozza választási kampányát, háborús riogatással próbálja átmenteni hatalmát. Orbán Viktor „ünnepi” beszéde is ezt az egyetlen célt szolgálta, írja vendégszerzőnk Lengyel János.

Március 15. a magyar politikai kultúra egyik legnemesebb ünnepe. A szabadság, a polgári bátorság és a közösségi felelősség emléknapja. Ilyenkor hagyományosan nemcsak a múltra tekintünk vissza, hanem arra is, hogy mit kezdünk ma azokkal az eszmékkel, amelyekért 1848 fiataljai kiálltak: szabadsággal, jogegyenlőséggel, nemzeti önrendelkezéssel. Éppen ezért volt különösen döbbenetes, de nem meglepő, amikor a Kossuth téren összegyűlt tömeg ünnepi beszéd helyett kampánybeszédet hallott, az állami ünnepség helyett egy politikai párt kampányeseményén vett részt.

A miniszterelnök beszéde finoman szólva nem a történelmi emlékezésről, inkább a politikai mozgósításról szólt. A hangsúly nem a közös múlt értelmezésén van, hanem egy erősen polarizált jelen felrajzolásán: egy világon, amely veszélyekkel teli, és egy országon, amelyet – a beszéd logikája szerint – csak egyetlen politikai erő képes megvédeni.

Az EU-hoz önként csatlakoztunk

Orbán Viktor beszédének egyik alapmotívuma a történelem dramatikus felidézése. A Rákóczi-szabadságharc, 1848–49 és 1956 mind olyan történelmi pillanatok, amelyek a magyar emlékezetben a függetlenségért vívott küzdelem szimbólumai. A beszéd ezeket a konfliktusokat a jelen politikai vitáival állítja párhuzamba. A retorikai hatás kétségtelenül erős: a hallgató könnyen azt érezheti, hogy a mai politikai viták ugyanannak a történelmi drámának a folytatásai. De amíg a korábbi évszázadokban idegen megszálló birodalmak ellen küzdöttünk, addig az Európai Unióhoz önként csatlakoztunk. Ez az analógia inkább érzelmi, mint történeti természetű, amikor a két különböző helyzet egyazon történelmi narratívába kerül, a történelem politikai eszközzé silányul, mintsem megértendő múlttá.

Ellenségképgyártás

A beszéd legmeghatározóbb eleme az ellenségképgyártás volt. A szónok szerint a politikai világ két részre oszlik: „mi”, akik a nemzetet képviseljük, és „ők”, akik kívülről vagy belülről veszélyeztetik azt. Ebben a logikában egyszerre jelennek meg a szokásos külső szereplők – Brüsszel, Ukrajna –, valamint belső ellenfelek, akiket a miniszterelnök nyíltan árulóként bélyegez meg. A retorikai stratégia nem új: a populista politikai kommunikáció egyik alapmintája. A komplex politikai vitákat leegyszerűsíti egy morális konfliktussá, amelyben az egyik oldalon a nemzet, a másikon a vele szemben álló erők sorakoznak fel.

Érdemes megfigyelni az ellentmondást: miközben a szónok hangsúlyozza: Magyarországot nem szabad gyűlöletnek és dühnek kormányoznia, a nyelvezete mégis erősen konfliktusos. A politikai ellenfelekre használt gúnyos vagy lealacsonyító kifejezések – legyen szó „brüsszeli ejtőernyősökről” vagy „háborús maffiózókról” – inkább a politikai feszültséget növelik, mintsem csillapítják. A retorika békét ígér, de a nyelvezet a harc logikáját követi.

Békeharc és félelemkeltés

És most érkeztünk el a beszéd egyik legerősebb motívumához, a félelemhez. A világ képe, amelyet a miniszterelnök elénk rajzol, viharos és fenyegető: háborúk, migrációs hullámok, gazdasági válságok, geopolitikai zsarolások. A veszélyek részben valósak, de a retorika következetesen felnagyítja őket, és egyetlen következtetés felé tereli a hallgatót: csak a jelenlegi vezetés képes megvédeni az országot. A politikai üzenet így egyszerre biztonsági ígéret és figyelmeztetés: a világ veszélyes, és a védelem csak egy bizonyos politikai táborhoz kötődik, pontosabban: csakis az ő személyéhez: „Választanunk kell: én vagy Zelenszkij.”

A szónoklatban a választási verseny nem egyszerű politikai választásként jelenik meg, hanem sorsdöntő történelmi pillanatként. A retorika szerint a választók nem csupán politikai programok között döntenek, hanem a nemzet jövője fölött mondanak ítéletet. Az ilyen dramatizálás erős mobilizáló erővel bír, de egyben szűkíti is a politikai gondolkodás terét: a kompromisszumok és árnyalatok helyét a végletek veszik át.

Orbán Viktor beszédének legnagyobb paradoxona pedig éppen abban rejlik, hogy a szabadság ünnepén hangzott el. Március 15. hagyományosan a polgári bátorság és a nyilvános vita ünnepe. A forradalom fiataljai nemcsak a nemzeti függetlenségért, hanem a szabad sajtóért, a törvény előtti egyenlőségért és a politikai pluralizmusért is kiálltak. Egy ilyen napon különösen fontos lenne, hogy a politikai beszéd a közösség egészéhez szóljon, ne csupán egy politikai táborhoz.

Nem is kérdés, vajon ez a nyelvezet közelebb visz-e bennünket a szabadság szelleméhez, amelyet március 15-én ünneplünk? Vagy inkább újabb árkokat ás a magyarságon belül?

Azt hiszem, a választ nem kell sokáig keresgélnünk. Ez nem egy nemzeti ünnephez méltó szónoklat volt, különösen nem március 15-höz, ez egy politikai kampánybeszéd volt, melynek célja a félelem fenntartása és a politikai táborok közötti árkok mélyítése. A nemzeti ünnephez méltó beszéd egy másik téren hangzott el…

Lengyel János

Fotó: Origo