Nápolyi utunk egyfajta önismereti útként is definiálható. Az ember ráébred, hogy bizonyos környezet egyszerűen nem neki való – vagy éppen arra, hogy a káosz kevésbé zavarja, mint hitte, megtalálja benne a szépséget és még élvezni is tudja.

Nápoly igazán különleges a fölé tornyosuló, folyton fenyegető Vezúvval, a Földközi-tenger morajlásával és a milliósra dagadt lakosságával. A térségben található a Flegrei-mezők, egy kalderákból, azaz kiszélesedett kráterekből álló vulkáni terület. A környezet tehát elképesztően gazdag – és tele van veszéllyel. A múlt hétvégén is földrengés rázta meg a térséget.

Nem csoda hát, hogy ilyen körülmények között az ember egyszerűen visszatér a gyökereihez, a rómaiak „Carpe diem” mentalitásához. Ha túléli a napközbeni 60 százalékos páratartalmat és rekkenő hőséget, ha talál állást ebben munkanélküliségtől szenvedő városban és megismeri Nápoly rejtett kincseit, amelyeket csak az ott élők élveznek; akkor szenvedélyes olasszá válhat az ember. A kultúra egyik fővárosaként, a római kor legnagyobb hagyatékának őrzőjeként, Nápoly Európa egyik kulcsa, amit érdemes minden modern embernek elfordítania a szívében.

„Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem: így van ez, és a szívem élve keresztre feszít” – írja Catullus, a római költő és tényleg, mintha a nápolyiak e mentén élnének. A várost szétfeszítik az érzelmek.

Nápolyban kétszer sírsz

– tartja a mondás. Egyszer, amikor a városba érkezel és látod azt a sok szemetet, szegénységet, omló falakat és kivert kirakatokat, amiket Észak-Olaszországban nem tapasztalsz. Másodjára pedig, amikor megszereted a várost a közvetlen lakosságával, az ételeivel, a kilátásával és a mentalitásával, de haza kell térned.

Az élmény olyan intenzív, hogy tényleg nem marad időd az otthoni problémáidon gondolkozni. Próbálod túlélni a klímát (legalábbis, ha júliusban mész a házassági évfordulód miatt), a tömegközlekedést, miközben repeső szívvel fedezed fel azt a sok-sok történelmi és kulturális kincset, amit a környék rejt.

Ízig-vérig emberi

Nápolyban nem tudod elkerülni, hogy valaki hozzád ne érjen, hogy ne csapja meg az orrodat az izzadtságszag, vagy hogy ne mérjenek végig arcátlanul a férfiak, azonban azt sem, hogy mosollyal fogadjanak, öleléssel búcsúzzanak és vidáman, problémamegoldóan álljanak a kéréseidhez. A közvetlenségük éltető, míg az önérvényesítésük sokszor pofátlannak érződik.

„Az olaszok gyermekesen nyíltak, szerények, jóindulatúak. Mégis, a latinok mások. Csak köztük jó még élni” – írta róluk Márai Sándor. Ha valaki szereti ezt a szenvedélyességet, ezt a nyíltságot, ezt az elragadtatottságot, romantikusságot, az megtalálja a helyét Nápolyban, még akkor is, ha mindezek mellé jár a rendetlenség, a spontaneitás és a sokszor akár civilizálatlan ösztönösség.

Nápoly utcái dagadnak a szeretettől, a rajongástól, hol a kedvenc focistájuk, hol a városuk iránt. Ők nápolyiak, nem olaszok elsősorban. Minden sarkon egy templom, minden kávézóban Aperol Spritz, minden utcában pedig egy Maradona-mezt áruló bolt vár.

A Maradona-őrült város

Különleges időpontban utaztunk Nápolyba, a világbajnoki döntőt ugyanis a városban néztük. Maradona legendás csapata, a Napoli és városa nem felejti el az argentin focistának azt a sok győzelmet, dicsőséget, amit Nápolynak szerzett. A lakosság a mai napig Argentína-szurkoló, a világbajnoki döntőre pedig magához vonzott mindenkit Európából, aki hasonló érzelmekkel bír.

Nekünk pedig volt szerencsénk ebben a felfokozott érzelmi hangulatban nézni a meccset – ráadásul a kisebbséghez tartoztunk, egy spanyoloknak szurkolókkal megtömött bárt kerestünk a meccsnézéshez. Érdekes, de úgy láttam, hogy a foci annyira szent a városban, hogy hiába kaptak ki, az argentin szurkolók nem csináltak balhét, kissé szomorkásan, de azért énekelve mentek haza és elismerték a spanyolok győzelmét.

Vissza a civilizációba

Budapestre visszaérve azonban nem tudja az ember nem észrevenni azokat az apróságokat, kényelmi szokásokat, amit korábban nem tartott luxusnak. Időben induló tömegközlekedés, több mint lélegzetvételnyi hely a buszon, érezhetően tisztább utcák és biztonságérzet. Szinte mintha egy civilizáltabb (és egyben ridegebb, távolságtartóbb) környezetbe csöppentünk volna.

A nápolyi út után az emberben megdagad a szeretet. Túlcsordul benned a kíváncsiság a dél-olaszok történelme iránt, újra fogékonnyá válsz a római filozófusok gondolataira és a gyomrod is emlékeztetőt kap arról, hogy milyen is, amikor minőségi ételt eszik az ember jó áron. De ez a tükör, amit a nápolyi élmény kínál a saját otthonodat is szebbé teszi, az átlátható forgalmat és a páramentes hőséget.