Ma van a téli napforduló. Az év legsötétebb napja – és nekem az igazi karácsony is egyben. A fény ünnepe. Nem szabad felkapcsolni a villanyt, csak a gyertyákat meggyújtani. Sokat. Hogy legyőzzék a sötétséget. És lehessen üdvözölni a fényt. És szépen összehajtogatni, és elrakni a többi közé az elmúlt évet. Hogy rendben és minél nagyobb fényességgel lehessen kezdeni az újat.
Idén karácsonykor egyedül leszek. Én választottam. Egyszer csináltam már pár éve, lementem Pécsre, és egy barátom ottani lakását kértem kölcsön. Az volt a legjobb karácsonyom eddigi életemben.
Mivel ilyenkor az emberek nagy többsége elfoglalt, hogy a béke ünnepét a legnagyobb békétlenségben töltse, aki nem csinál semmit, vagy leginkább azt csinálja, amit a többiek nem, az igazi békét találhat. Persze biztos vannak olyan családok, amelyek szeretnek egész nap kötelező ajándékstressz, betegre zabálás és többnapos rokonjárás nélkül egy helyben együtt lenni és ugyanazt csinálni, amit én most egyedül, és akiknek nagyon szép és békés a karácsonya együtt is, csak én még nem találkoztam ilyenekkel. És a barátaim, ismerőseim és a munkatárasaim sem.
Úgyhogy hazaküldtem a pasim, aki úgyis mindig ketté van vágva, főként karácsonykor, most, hogy már évek óta a szeretőjével él szegény és nem az igazi családjával. Aztán majd ha jön erre egy repülő, visszarepül hozzám. De ha nem jönne sem bánnám, sokat voltam az elmúlt hetekben egyedül, és még maradnék is szívesen. Kell ez néha, mint egy pohár tiszta víz – és meglepődnének sokan, ha meg mernék csinálni, mennyire SZÉP tud lenni. Mennyivel tisztább, és közelebb van ahhoz, amiről ez az ünnep szól. Például most, itt feküdni a kanapén, gyertyák és a kis karácsonyfaégők fényénél, nagy csendességben.
Gondosan felkészítettem a házat. Először is mindent kifényesítettem és megtisztítottam, ami üveg – hogy ne álljon semmi a fény útjába. Az ablakokat és a kristálycsillárokat. Egy ablakot nem tudtam, az emeleti dolgozóét, mert valaki ellopta a nagy létránkat. Ráadásul egy vadkacsa a ház előtti tóról hazafelé menet telibe kanyarintotta, ami elég nehéz lehetett, mivel az ablak beljebb van, mint a fal – de telibe, még így is. Ez kicsit bosszantó, de nem tudok vele mit tenni – belülről nem lehet lemosni. Mindegy, úgysem ott leszek, hanem a nappaliban, ott meg csillog minden.
Állítottam karácsonyfát – itt, külföldön nincs dátumhoz kötve, bár otthon is simán fel szoktam díszíteni korán, ha olyan hangulatom van –, és feldíszítettem a magam varrta díszekkel. Ja, megtanítottam magam varrógéppel varrni pár hete, a bakancslistámról vettem egy varrógépet magamnak.
Minden évben egyedi fa van, mindig valami más. Az elmúlt pár évben már egyáltalán nem veszek díszt, hanem én csinálom, legtöbbször mézeskalácsból, idén meg textilből. Angyal van legtöbbször a tetején, meghívóként, hogy minél több angyal látogasson el hozzám. Vagy csillag. Az idei angyalnak szív van a szája helyén, mert ez kizárólag csak a szeretet nyelvén tud beszélni. Fehér – mint idén az egész fa. Tavaly vörös-szürke volt, gondolom, tisztul a kép. A gyertyák mellett gyümölcsöstál naranccsal meg fahéjjal, az ajtón pedig örökzöld koszorú borostyánból, magyalból, tiszafából és tujából. Azt is én fontam.
Az emberek csinálják ezeket a dolgokat, de talán már senki sem tudja, miért. Annyi rituálét kevertünk már össze e körül az egy ünnep körül, hogy nehéz tudni, mi az, ami valójában számít. Nekem ezek. Mert azt gondolom, hogy itt fordul az év, hogy itt indul az új kör, és hogy a fény ad reményt, hogy nem fogjuk a tavalyi hülyeségünket ismételni. Jézust egyszer régen beleillesztették ebbe, de nem baj, mert ő is egy fény, úgyhogy persze elmegyek éjféli misére is. Két hete böjtölök, ezen a héten már csak léböjtöt tartok. Tisztának és könnyűnek érzem magam tőle – és legfőképpen befogadósan üresnek.
Hát, tudom, hogy ez kicsit már kezd gáz lenni, de… lemosta az Isten az ablakomat. Egyszer csak kerekedett egy nagy fergeteg, és jött az a 45 fokban hulló eső, ami évente csak kétszer esik úgy, hogy bever a dolgozó ablakába. Ráadásul olyan erővel, hogy teljesen tisztára mosódott a kacsapecsét.
Nemrég voltam az itteni egyik híres katedrálisban, és vettem egy ablakra ragasztható angyal-képet, ami a katedrális egyik színes üvegablakának kicsinyített mása. Csak mikor hazaértem, olvastam el, hogy Uriel arkangyalt ábrázolja, és hogy Uriel a Fény Angyala, úgy is hívják: az Isten Fénye. Na, ezt most jól felragasztom a dolgozó ablakába. A kacsapecsét helyére, miközben csendesen köszönetet mondok. Ezért is.
Ezt öt éve írtam – azóta minden napforduló-karácsonyt egyedül töltök, továbbra is szándékosan. A pasimmal a szeretői jogviszonyom tíz év után idén véglegesen leszámolódott, bár kilenc év után még elválnia is sikerült. De már – hál’ Istennek – nem miattam. Így sem ezért, sem a karácsonyi és a személyes irányítása nélkül meglelt egyéb békéim miatt sem kell többé lelkiismeret-furdalást éreznem, és csak remélni tudom, hogy neki sem. Az utóbbi években a Hegyen töltöm az ünnepeket, és már nem kell meghívónak karácsonyfa-angyalt csinálnom. Nagy, fényes telt ház van nálam enélkül is és szívvel mosolygós békesség.
Németh Éva írása
