A gimnáziumi éveim, ha akarom, egy oldalon is elférnek, csak néhány dologra és emberre emlékszem, szerintem szándékosan. Az elsőben (az első gimimben) emlékezetes a tanárom, akinek azóta meg is írtam, hogy jó fej volt, köszi.
A tévében volt egy hirdetés még réges-régen – a tanári hivatásról. Külföldön. A hirdetések külföldön egyébként érdekesek – az ember nem elkapcsol a film közben, hanem várja a kedvenceit. A mostani kedvencem a tehenes. Joghurthirdetés és egy tehenet mutatnak, aki a tengerparton lassított felvételen „vágtat” a szélben. Mindeközben egy selymes férfihang bemutatja, hogy ez itten Mariska, a tehén, akinek minden vágya az volt, hogy lóként galoppozhasson a tengerparton. Mi ezt a lehetőséget megadtuk neki, mert mi ennyire hálásak vagyunk a joghurtért, amit a tőle kapott tejből csinálunk. Az utolsó mondat: Köszönjük, tehenek.
Hangosan felröhögök mindig, ha megy, sajnos egyre ritkábban, de a neten szerencsére bármikor megtekinthető.
Emez, a tanáros hirdetés így ment: nagyon híres emberek, hollywoodi sztárok, politikusok, írók stb. beszélnek bele zéró háttérrel a kamerába – és csak egyetlen nevet mondanak. Teljesen ismeretlen neveket.
Majd a narrátor azt mondja: minden ember holtáig emlékszik annak a tanárának a nevére, aki leginkább inspirálta. Nekem ebből, az első gimiből való osztályfőnököm ilyen – gondolkodás nélkül jött is elő a Neve, egyből. Magyartanár volt mellesleg. Aki magázott minket, és aki miatt tudom, hogy vagy de, vagy viszont. Aki miatt lelkiismeretesen kiteszem a mai napig kézzel írás közben a pontokat az ö és ü betűkre. Magyar szakkörön tizenöt évesen Kantot, Hegelt, Bibliát és Eszterházyt tanított nekünk. Sosem kezelt senkit hülyének, még ha az illető az is volt, és bár rettenetesen nagy, negyvennégy fős osztály voltunk, ő meg pályakezdő, hihetetlen bátorsággal, elhivatottsággal és legfőképpen Hittel szállt szembe velünk – és rendszerint győzött. Ha mással nem, akkor pusztán az intellektusával.
Olyan szavakat tanultam meg tőle, hogy például Vátesz. Egyik kedvenc szavam azóta is, és megjegyeztem, hogy tőle jött. Finnül olvasta fel nekünk a Kalevalát – de nem csak úgy, hogy hozta, és akkor elkezdett bohóckodni a finn nyomtatással egyik órán. Nem. A nő rendesen tudott finnül. Vettem is aztán később ennek tiszteletére egy nagyon szép kiadású magyar nyelvű Kalevalát, finn népi hímzéssel borított, igazi textillel van bevonva. Bár sosem olvastam el – minek. Hallottam már eredetiben, annál úgysem lett volna jobb.
Ő mondta azt is, hogy nekem majd egyszer írnom kell – több fogalmazásomat felolvasott hangosan az osztálynak már akkor is, ami tőle az egyik legnagyobb elismerés volt. Elismerésből eléggé híján voltam külső forrásilag akkoriban, gondolom emiatt is a hálásnak levés. Nagy eséllyel fogalma sem volt egyébként, hogy én, az osztály egyik fő lázadója és lógósa így kedveltem, bár alapvetően nagyon jól tudott olvasni az emberekben.
Akár hihette ő is például, hogy rá személyesen haragszom, amiért azt javasolta anyáméknak, hogy vigyenek át másik gimibe, harmadik év közben. Rossz társaságba keveredésem miatt. Ja meg, mert kirúgtak a koleszból is. De nem haragudtam, sőt, azóta is hálás vagyok neki is, és anyáméknak is. Anyámék első és utolsó felelős szülői cselekedete volt ez, és igen, nekik is megmondtam és megköszöntem már. Rend a lelke mindennek. Még akkor is, ha a Berger és a Bukowski nem volt egyáltalán annyira rossz társaság – megtanultam velük például Esti Hírlapot árulni és utcán zenélni, aminek később nagy hasznát vettem, mikor elstoppoltam Szicíliába utcai zenélésből élni kicsit. Mondjuk tizenhat évesen a Hair-típusú folyamatos utcán lógás lehet, kicsit túlzásnak tűnhetett akkoriban, és nemcsak a kollégiumi nevelőtanáraimnak.
A Tanárnőnek küldött levél megírására az inspirált végül – bár hordoztam magamban a Nevét sokáig a hirdetés után –, hogy elmentem egyszer abba a városba, ahol az első gimim volt, és megláttam egy tablón a képét. Ugyanabban a gimiben tanít még mindig – de nagyon-nagyon fáradtnak és kiábrándultnak tűnt azon a képen. Hát gondoltam, írok neki, illetve hogy megírom neki, hogy tudja, még ha majd nem is néz pont tévét, hogy én az ő nevét mondom, mikor már hollywoodi sztár leszek, és megkérdeznek. Hogy kapjon is – mert szemmel láthatóan a folytonos adás már kezdte kinyírni, legalábbis a kép alapján. Írt is vissza – 6 éve. Most válaszoltam rá a napokban, mert eddig gyáva voltam. Viszont már csak e-mailben. Egyelőre nem válaszolt – lehet, hogy 6 év után megváltozott az e-mail címe?
Az első levél kézzel ment – és órákig írtam, száz piszkozattal és bár ösztönösen nagyjából jó helyesíró vagyok, rendesen szótáraztam hozzá. Kevés ilyen ember emberrel találkoztam azóta is, aki ezt tudja velem csinálni. Ja, Tanárnő nem mellesleg a Hegy melletti kis faluból származik, a másik oldalon, nem onnan, ahonnan én – de akkor is. A Hegy az Hegy.
Németh Éva írása
