Az Arany Elefántyuk-vándordíjasok illusztris társasága újabb taggal bővült. Volt naplós kollégánk, Kvári Sinkó Zoltán posztumusz elismerését felesége, Sinkó Zsuzsa és lánya, Sinkó Judit vette át a februári díjazottól, dr. Ságodi Lászlótól.
Judit őszinte meghatottsággal köszönte meg a díjat és azt, hogy vannak, akik megőrizték édesapja emlékét Veszprémben. A díjazott két humoreszkjét Tóth Loon olvasta fel.
A laudációban így idéztem meg Kvári Sinkó Zoltánt:
„Mióta tervezzük már Molnár Sanyival, hogy közös barátunknak, Sinkó Zolinak emléktáblát állítunk a régi Napló szerkesztőség épületén! Sikerül-e, nem tudom, de az Arany Elefántyuk mostantól őrizni fogja a nevét. Nem pont olyan, mint egy emléktábla, megmosolyogtató is a maga zsiráfszerű elefántságában, ám éppen emiatt nagyon illik Zolihoz.
Jövő ilyenkor ünnepelhettük volna a 80. születésnapját, de már a hatvanötöt se érte meg. Elment, mert már nem szeretett élni, elment, mert nem úgy szerette őt a világ, ahogyan szüksége lett volna rá. A hajdan magas színvonalon művelt újságírás mára befejezett tönkretételének ő volt az első veszprémi áldozata. A német laptulajdonos helyi végrehajtói elkezdték átformálni az arculatot, új lapszerkesztési elveket kényszerítettek ránk, bulvár felé kacsintgató hírgyárrá változtatták a szerkesztőséget. Sok klasszikus műfaj mellett avíttá, feleslegessé vált a tárca, a glossza, a publicisztika, és Zoli körül ezzel párhuzamosan fogyni kezdett a levegő. Az új idők ifjú titánjainak nem volt már szükségük egy öregedő, érzékeny lelkű zsurnalisztára, aki belekeseredett abba, hogy a szülőföldjéből kitépett gyökereivel sohasem tudott igazán megkapaszkodni a sziklás veszprémi talajban. A szerkesztőségi munka, az írás volt számára az éltető erő, és amikor elküldték a laptól, ez a mankó is kidőlt alóla. Hiába szerették sokan, a családja, a barátai és az olvasók, a mellőzöttséggel nem tudott megküzdeni. Elsorvadt, elszállt belőle az élet. Hatvanöt se volt…
Sinkó Zoltán, itt a megyében közismerten „a Kvárisinkó” írásait még évek múlva is hiányolták az emberek. Bármerre jártam, kérdezték, hova tűnt, miért nem ír. Pedig lett volna témája bőven, lenne ma is. Vagy ki tudja, talán jobb, hogy nem látja már, mivé lett a világ, hová züllött az újságírás, milyen igénytelenné, ócskává, értékrombolóvá vált a média.
Kolozsvárott született, ott tett érettségit, majd szerzett magyar szakos tanári diplomát. Innen az előnév: Kvári. Rövid ideig tanított csak, 1965-től már a kolozsvári Igazság szerkesztőjeként dolgozott. Erdélyben öt könyve jelent meg, humoreszkjeit számos ottani lap közölte, a Négylábú kacsa című bohózatát játszotta a kolozsvári Magyar Színház, kabaréműsorai a kolozsvári, nagyváradi és temesvári színpadokon arattak sikert. 1990-ben települt át családostul Magyarországra. A Kossuth Rádió abban az évben még közvetítette egy szerzői estjét, aztán bezárultak a kapuk. A helyezkedés tudományával nem volt felvértezve. A veszprémi Viza Kft. jóvoltából jelent meg a hatodik kötete 1998-ban Abrak az agynak címmel, ezzel nagyjából véget is ért az írói karrier és az elismertség élménye, amire pedig minden alkotó embernek szüksége van.
A szerkesztőségben pár éven át szobatársak voltunk, és nagyon jó barátok lettünk. Részéről talán több is volt ez kicsit, amolyan plátói vonzalom, ami persze nem nekem szólt, hanem a NŐNEK, mint öröktől való esztétikumnak. Zoli imádta Zsuzsát, a feleségét, még ha prüszköltek is egymásra olykor, de ez nem zárta ki, hogy amolyan bohém, régi világbéli gavallérként mindig megújuló hódolattal tekintsen a női nem szép és csúnya, kövér és sovány, okos és butácska képviselőire. Megvolt az a képessége, hogy a torzban, a szabálytalanban, a kevésbé tetszetősben is meglássa a kedveset, a vonzót. Imádom azokat az elrajzolt vonásaidat – szokta mondani, mindeközben fáradhatatlanul bókolt a pezsgőbáros pincérlánynak is. Egy réges-régi nőnapon gerberát osztogatott a főnökség. Emlékszem, az enyém narancssárga volt. Vízbe tettem, aztán fel kellett mennem az emeletre, és mire visszaértem, eltűnt. Zoli jó óra múlva került elő, és nem túl meggyőző szégyenkezéssel vallotta be, hogy a virágommal a pezsgőbáros lánykát köszöntötte meg. Haragudni nem lehetett rá, pont annyira volt bűnbánó, mint egy csínytevő kölyök.
Amennyire sajátosan karakteres, „kvárisinkós” volt az esztétikai látásmódja, olyan következetesen volt kritikus, ha emberi gyarlósággal, kicsinyességgel, társadalmi igazságtalansággal, politikai alávalósággal találkozott. Humorba ágyazottan, de minden mondata telibe talált. A Hütyükémnek címzett glosszái ma is ülnek, az üzenetük húsz év után is aktuális, az általa megrajzolt figurák most is itt járnak közöttünk. Tudom, ebben a társaságban nagyon jól érezné magát és örülne a díjnak, akármilyen randa is ez az Elefántyuk. Biztosan látna benne valami bájosat.”
