Jövünk ki az Intersparból, Amy visszaviszi a bevásárlókocsit. „Kivetted belőle a pénzt?” – kérdi a fiam, amikor a közelünkbe ér. „A pénzt? Milyen pénzt?” „Hát a százast!” A leányzó visszafordul, arcán értetlenség. Amy Taiwanon él, ott nem kell pénz a bevásárlókocsiba. Hazafelé az autóban arról beszélgetünk, mire föl is ez a furcsa magyar szokás, amin mi nem is nagyon gondolkodunk, egyszerűen tudomásul vesszük, mint tényt.
Első verzió: mert különben ellopják. Ezt hamar elvetjük, ha valakinek pont egy ilyen bevásárlókocsi kell, száz forintot igazán megér. Második verzió: ha nem lenne benne az a nyamvadt százas, tíz emberből nyolc biztos szanaszét hagyná a parkolóban. Ez már valószínűbb magyarázat. De Amy nem érti. Náluk ilyet nem csinálnak az emberek, mert akkor elveszítik az arcukat. Hogy micsodát???
– Elveszítik az arcukat – magyarázza kitartóan. – Ha egyszer az a társadalmi elvárás, hogy a bevásárlókocsit vissza kell vinni a helyére, akkor azt mindenki komolyan veszi, különben megszólják, kiközösítik a többiek. Akinek pedig rossz híre kél, az elveszíti a kapcsolatait, elfordulnak tőle az emberek, arctalanná válik, elszigetelődik, nem számít „valakinek”, ezzel pedig végképp ellehetetlenül.
Húha! Ha ez így hirtelen és szó szerint beütne itt nálunk, tele lenne az ország arctalan emberekkel! Arctalanná válnának a bunkón parkolók, az erdőben szemetelők, a kutyagumit otthagyók, az autópályán rakétasebességgel szlalomozók, az ügyfeleket szívatók, a vevőiket átverők, a mérőórákat buherálók, a…, a…, szóval még nagyon sokan. Mindazok, akik semmibe veszik a normál együttélés szabályait, akik hülyének néznek és úgy is kezelnek másokat, akik nincsenek tekintettel semmi másra, csak a saját önző, beképzelt egójukra.
Mióta van ez így ebben a nyomorult, minden szinten eltaplósodó országban? Hiszen én még emlékszem anyám intelmeire: kislányom, ezt ne csináld, nem helyes, nem illik, nem szokás, megszólnak miatta az emberek! És megtanultam. Kicsi koromtól fogva ilyen intelmek, tanácsok jelölték ki azt az utat, amin járok, nem sértve másokat, nem okozva kellemetlenséget, bosszúságot, fölösleges munkát, veszteséget senkinek. Tudatosan, pláne gőgből legalábbis soha. Szerencsére vagyunk azért jó néhányan ilyenek. Régen a magyar társadalom így működött, a falvakban még inkább, mint városon. A közösség figyelt, és számított a véleménye. Aki ezzel nem törődött, azt egy-kettőre kilökték maguk közül, a boldogulását játszotta el.
Amy azt se érti, miért nem lehet a kocsiban hagyni a fényképezőgépet meg a hátizsákot. Néha azt gondolom, Taiwanon kéne élni, ahol a ház alatti mélygarázsból se tűnik el a bicikli meg a mikrosütő, ahol az utcák nincsenek összehugyozva, patyolattiszta a metró meg a vasútállomás, és az autósok nem üvöltenek öklöt rázva, eltorzult fejjel trágárságokat. Csak hát nekem ez a hazám, ez az otthonom és szeretem. Vajon ami elromlott benne, még megjavítható?
