A négy elem címmel Gerhes Gábornak nyílt kiállítása a Csikász Galériában a Múzeumok Éjszakáján. Gerhes konceptualista műveivel az örök érvényűnek hitt állítások értelmetlenségét hirdeti a maga abszurd, ironikus módján. Munkái szeptember 9-éig láthatók Veszprémben.
– Voltaképpen humorosnak is nevezhetnénk Gerhes Gábor munkáit, ám tónusai egyre sötétebbé váltak az évek során – fejtette ki Fenyvesi Áron művészettörténész a kiállítás megnyitóján. – Gerhes Gábor a magyar konceptuális fotóművészet legfontosabb és legismertebb képviselőinek egyike, aki az 1980-as évek vége óta meghatározó jelentőségű képzőművész. Bár Gerhest legtöbben fotósként ismerik, pont az elmúlt egy évtizeddel fémjelezhető tevékenysége kapcsán állíthatjuk róla, hogy mára már ugyanolyan markánsan tárgylétrehozó, mint fényképező-képzőművész is: szobrok, objektek, kisplasztikák és installációk szerzője.
A Csikász Galériában koncentrált válogatás látható a művész utóbbi években készült munkáiból. A művek nagy része a Nemzetközi Műkritikusok Szövetsége (AICA) által az év kiállításának nevezett 2013-as Trafó Galéria-beli Neue Ordnung, valamint a 2015-ben és 2016-ban a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban megvalósult nagy sikerű Jelentés anyagából került ki, kiegészülve újabb alkotásokkal, amelyek közül néhány a nagyközönség számára most lesz először látható. A június 24-i megnyitón a művész nagy érdeklődéssel kísért tárlatvezetést tartott.
Gerhes Gábor a kiállítást megelőzően exkluzív interjút adott a Veszprém Kukacnak, amiben művészetének „elemeiről” faggattuk.
– Kiállításának címe, A négy elem tulajdonképpen idézet Hitler kedvenc festőjétől, Adolf Zieglertől. A totalitárius, klasszicista giccs stílusában megfestett A négy elem triptichon volt az a stílus, amit a nácik szembeállítottak a modern, az általuk „elfajzottnak” tartott művészettel. Ezen a kiállításán látható ennek a giccsfestménynek az ön által elkészített parafrázisa, az eredeti kontextusából kiszakított, új kontextusba helyezett ironikus újrafeldolgozása. Miért fontos önnek ez a festmény? Időnként vissza kell térni hozzá és jól szemügyre venni?
– Az egészben elsősorban az a mechanizmus érdekelt, ahogyan egy ideológia képviselőjévé válik egy művészetnek nevezett, rendkívül egyszerű giccskép. Annyira népszerű volt Zieglernek ez a festménye, hogy több ezer képeslapot nyomtak belőle, de még egy gigászi gobelinképre is felkerült az 1938-as Velencei Biennálé német pavilonjában. Rajta keresztül megfigyelhető, milyen az, amikor felülről vezénylődik egy művészet-szemléletmód. Ziegler nem csak Hitler kedvenc festője volt, de ő volt a német birodalom első számú kurátora is, ő döntötte el, milyen formában nyilvánuljon meg a náci ideológia művészeti irányultsága.
– Ez a mostani veszprémi kiállítása tulajdonképpen válogatás a korábbiak anyagából, köztük a Neue Ordnung címűből. Miféle új rendről beszélnek a művek?
– Bármilyen új rendről. Minden hatalom új jelentéssel tölti meg a kifejezéseket. Minden kornak megvan a saját jelentésteremtő mechanizmusa. Van egy gigantikus munkám, ami 54, üveglapra festett kifejezést tartalmaz, egy csomó elhasznált lelkesítő, magasztos szót, amit a politika használ, amelyek a hatalmi kommunikáció alapelemei, és amelyek tetszőlegesen kombinálva tetszőleges ideológia szolgálatába állíthatók. Ezeknek a szavaknak a tartalma a környezetünk hatására bennünk születik meg. A hit például mindenkiben más gondolatsort indít el. Ugyanakkor minden rendszerben van a fogalmaknak egy közhelyes tartalma, amivel előszeretettel visszaélnek.
– Az esztétikai mellett fontos az etikai és politikai dimenzió is a munkáiban?
– Munkáimban az egyén és a hatalom viszonyával foglalkozom a fikció vagy a konkrétumok szintjén. Vagy akár a kettőt összekeverve, sőt még el is bizonyítva a dolgokat. Végig benne van, hogy vagy komolyan vesszük, vagy nem, vagy állítunk vagy tagadunk.
– Elidegenítő effektussal dolgozik? Verfremdungseffekt, mint Brechtnél?
– Abszolút. Ez a műfaj megengedi, hogy az ember ellentmondásokba keveredjen akár saját magával is. Felvet olyan dolgokat, amiket konkrét realitásnak is vehetünk, de lehet az egésznek a karikatúrája is.
– Érdekesen játszik azzal az emberi tulajdonsággal, hogy az agyunk valójában nem tudja megkülönböztetni a valóságot a fikciótól. Minden valóságként rögzül.
– „Nincs hazugság, csak a rémület marad”, mondta Pascal, ezt ki is írtam a falra.
– Sokszor alkalmaz fotót a munkáiban, méghozzá inkább megkonstruált, mint talált képeket, hogy a műhelytitkokról is beszéljünk.
– A fotó jó médium a saját szigoraival. A festészet megenged olyanfajta fogásokat, amit a fotó nem. A fotó médiuma rengeteg korlátot állít, miközben a festő azt fest, amit akar. Nekem tetszik a fotó köztessége, hogy nem közvetlenül kell foglalkoznom az anyaggal, ami sokszor riasztana is, mert maga az anyag nem érdekel.
– Konceptualista művésznek szokták nevezni. Ez elfogadható?
– Legyen, de nem ragaszkodom hozzá, már annyira elhasznált definíció. Nem tudom, hogy konceptualista művésznek lenni valami formalista, öregemberes dolognak számít ma már? Vagy netalán progresszívnak? Ezek a definíciók nem nagyon izgatnak. Az biztos, hogy a dolgok tartalmi oldalról való megközelítése érdekel jobban.
– Marina Abramovic nyilatkozta egy interjúban, hogy egy művésznek egy, legfeljebb két nagy ötlete lehet. Ezt tanulta a tanárától, Krsto Hegedusic mestertől. Abramovicnak a testével való alkotás a nagy ötlete. Ön mit tart élete nagy ötletének?
– Még nem jött el. (Nevet.) Blikkfangos idézgetni az ilyen történeteket képaláírásban, de a fene tudja, igazak-e.
– Budapest mellett Balatonalmádiban él. Almádi mennyire része az életének és a művészetének?
– Egyre fontosabb helye van, tíz éve vagyunk Budapest mellett itt is. Éppen eszembe jutott a kiállítás rendezgetése közben, hogy ezeket a textileket Veszprémben vettük, almádi üveges vágta a képek üvegét. Egyre jobban ide pozicionáljuk magunkat a feleségemmel, csak hát itt más a ritmus, más a lépték, mint Pesten. Másmilyenek az ingerek. Én meg olyan vagyok, hogy nem hiszek a látványos „elmélyülésben”, „visszavonulásban”, nekem a határidő a múzsám.
