Mi történt? Ismét érzékenyebbé váltunk a fasizmus témájára? Bekerült a New York Times 2024-es toplistájának legjobb tíz könyve közé első megjelenése után 74 évvel Debreczeni József Hideg krematórium című Auschwitz-regénye.
Nyilván elsősorban az angol nyelvű kiadásé az érdem, a világhír, hogy a holokausztirodalom remekműveként kezdik emlegetni. Először 1950-ben az újvidéki Forum adta ki a könyvet magyar nyelven, majd 1975-ben ugyanott megérte a második kiadását a fasizmus feletti győzelem 30. évfordulója és az író 70. születésnapja alkalmából. Magyarországon 2024-ben jelent meg először a Jelenkor gondozásában. Időközben előbb szerbhorvátra majd több nyelvre lefordították, de ezúttal is bebizonyosodott, hogy a világsikerhez, az angol kell az esztétikai értéken kívül. Debreczeni regénye az utóbbinak sincs híján. Mint morális tett, és mint művészi munka egyaránt kielégít. Legfőbb célja kimondani az igazságot, ahogyan a Guardian kritikusa fogalmaz, kiegyensúlyozott prózában beszámolni a földi pokol bugyrairól.
Az oknyomozó riporter tragikus helyzetben
A holokausztregények sorában a Hideg krematórium sajátossága, hogy dokumentumregényként, naplóként, sőt megkockáztatom, oknyomozó riportként dolgozza fel a második világháború súlyos témáját, hozza szinte tapintható testközelbe a modern idők legtragikusabb eseményét, európai zsidók millióinak a megkínzását és lemészárlását. Pontosan leírja, ahogyan ez a felfoghatatlan tragédia megtörtént, részletekbe menően. Így aztán még fájdalmasabb a kérdés, hogyan engedhette ezt meg a világ? Kik a felelősek? Debreczeni nem híve az egyszerű válaszoknak. Ez abból is látszik, hogy az ember természetében véli megtalálni a téboly elharapózása okainak egy részét.
Debreczeni Józsefet, a krisztusi korban lévő újságírót, Bácstopolyáról három év munkaszolgálat után deportálták az Auschwitz-Birkenau haláltáborba, ahol azt tapasztalta, hogy az ember nagyon is hajlamos az erkölcsi értékrend feladására, amennyiben a körülmények úgy hozzák, akár egy tányér levesért, vagy csak, hogy mentse a saját irháját. A haláltáborokban nem a németek végezték a legpiszkosabb munkát, a terrort magukkal a deportáltakkal tartatták fenn. „A nácik módszeres leleménnyel teremtették meg haláltáboraikban a páriák szövevényes hierarchiáját. Maguk a németek a dróton belül többnyire láthatatlanok maradtak. Az élelmiszerelosztást, fegyelmezést, a közvetlen munkafelügyeletet, az elsőfokú terrort, szóval a végrehajtó hatalmat valóságban a deportáltak közül találomra kiemelt hajcsárokra bízták. Tagadhatatlan, a rendszerben mélységes pszichológia rejlett. Kiagyalói ismerték a lélek ösztönrétegeit. A hajcsárok ocsmány munkájukért, a jobb levesen, jobb ruhán, lopási lehetőségen kívül magát a hatalmat, ezt a mindennél részegítőbb áfiumot kapták borravalóul. Korlátlan hatalmat élet és halál felett.” Debreczeni részletesen leírja, milyen posztokra nevezték ki a kiszemelt elhurcoltakat, kiből lett táborírnok, kikből lett a kápók, a botoskápók, cégkápók, az úgynevezett „lágerszemélyzet”, továbbá a lágerprincek exkluzív rétege. Ahogyan fogalmaz, a hamisítatlan „auschwitzi couleur locale”, amikor rabszolga botoz rabszolgát.
Az elembertelenedés fokozatai
A könyvből megismerjük az elembertelenedés fokozatait, ahogyan a deportáltakat bevagonírozzák, anélkül, hogy tudatnák velük, hova viszik őket. Két napig robog a vonat velük, szinte megállás nélkül. Az elembertelenítés azzal kezdődik, hogy a szükségleteiket egymás előtt kell, hogy elvégezzék, ahogyan az író fogalmaz: „Ekkor állítottak bennünket először négykézlábra.” Majd Auschwitz kapujához érkezve elveszik a dokumentumaikat, a csomagjaikat, a ruháikat és a nevüket. Egy a karjukra tetovált sorszám lesz belőlük már szinte személyiség nélkül. Így könnyebb őket kiselejtezni. Akiket balra állítanak – az öregeket, betegeket, sántákat, rövidlátókat, asszonyokat, gyerekeket –, azokat egyből küldik a gázkamrákba. Nagyon furcsa, hogy sokan még ott sem sejtik, hogy perceken belül a halál vár rájuk. Vannak, akik önként átmennek ebbe a baloldalra állított csoportba, mert azt ígérik nekik, őket teherautóval viszik. A jobb oldalra felsorakoztatottak ellenben gyalogolhatnak tovább a kényszermunka különböző helyszínei felé. Aztán eljön az idő, amikor az élők irigyelni kezdik a holtakat. Egy év éhezés, az alapvető higiénia hiánya, a kegyetlen fizikai munka (úgymint alagútépítés, vasútépítés stb.) teljesen felőrli az emberi szervezetet. Debreczenit a hideg krematóriumnak nevezett kórházban félholtan találják az orosz felszabadítók.
Nyomasztó regény a Hideg krematórium, de azért senki se gondolja, hogy nincs benne fekete humor. Az ember előbb-utóbb képes hozzászokni minden helyzethez. A szanitécek éjszakai kiáltására – „Halottakat bejelenteni! Toten anmelden!” – „a kedélyesebbek tréfásan variálják a felhívást: Jelentkezzék, aki meghalt!”
Nézzünk szembe vele!
Debreczeni nap mint nap beszámol saját és társai életéről. Drámaiságának éppen ez az objektivitás a kulcsa és az, hogy figyelmének fókuszában nem az SS-tisztek, nem a táborok vezérkara áll, hanem a táborlakók, a létért való küzdelem sötét világa. Szeli István írja róla a Hideg krematórium második kiadása utószavában: „Milyen Debreczeni? Az övé az objektivitás hangja. Benne metronóm ketyeg. Talál és ül minden képe, hasonlata, prózája egész térfogatát kitöltik a dologi világ elemei, a tények, a valóság cserepei. Egy adott pszichofizikai állapot vagy emberi szituáció is legtöbbször tárgyi bagatellek (leginkább ironikus) felsorolásából ismerszik meg, az ember eldologiasodásának folyamatára utalva. Szinte félelmetes az egzaktsága, amikor mintegy a tábori mikrokozmosz szakszótárát összeállítva, egy sors mélységeibe villant bele.”
Példának felidézi a regénynek azt a részletét, amelyben a haláltábori „piacot” írja le: „Esti apell után, minden kimerültségünk ellenére zsibongó méhkassá változik a tábor. A fáradt emberek a kapu előtti ’piacon’ tolonganak. Eladnak és vesznek. Mit? A dohányos kenyéradagját csencseli el pár grammnyi rossz mahorkáért vagy cigarettáért. Sáros sárgarépa darabokat, marharépaszeletet, hagymát, céklát, káposztafejet, krumplit, sőt paradicsomot kínálnak rikoltozva. Zsebkendőnek, nadrágtartónak alkalmas kacatot, spárgát, cigarettasodráshoz piszkos újságpapírt, maguk barkácsolta primitív kést, kanalat, üres konzervdobozt árulnak. Minden szemét: áru, melynek csereértéke van.”
Attól tartok ma is időszerű olvasmány a Hideg krematórium, annál is inkább, mert mint tudjuk, Auschwitznál nem állt meg az emberi brutalitás, hogy csak a hozzánk legközelebbit említsük: a volt Jugoszlávia területén feltárt tömegsírok is arra figyelmeztetnek, hogy tartsuk észben. Nézzünk szembe vele! Nem feledkezhetünk meg róla, még akkor sem, ha mindez bizonyos tekintetben felfoghatatlan és legszívesebben elfelejtenénk.
Vezető képünkön: Arcok az Auschwitz-Birkenau haláltáborból. Nem feledkezhetünk meg róluk! Fotó: europarl.europa.eu
