Hát ez meg mi? Miféle meglepetés ez már megint? Muszáj neked állandóan valami meglepőt kiagyalnod? Mindig ez volt! Nap mint nap képes voltál valami meglepővel előállni. Olykor már idegesítő is volt, hogy miért nem lehet csak úgy, ahogy mások, csak néha-néha, a megszokott módon. Persze élveztük is, nagyon.
Az egész egy oltári nagy meglepetéssel kezdődött.
A tánctörténet tanárnőnk egyszer-egyszer meghívott a Balett Intézetbe az órájára világot járó táncművészeket. Tartsanak élménybeszámolót, mit látnak, mit tapasztalnak Európa-szerte, meg a tengerentúlon, hadd okuljon a fiatalság. És akkor jöttél Te. Több osztály volt összezsúfolva a tanteremben, vártuk a híres táncművészt, a Tűzmadarat, aki Béjart együttesének szólistájaként járja a világot. Megérkeztél, leültél a katedrához. Kitettél egy doboz piros Marlborót. Közölted, akinek kedve van, nyugodtan gyújtson rá, és hogy nem fogsz élménybeszámolót tartani, mert nem látod értelmét, és különben is, mi már bizonyára unjuk az ilyesmit. Azt mondtad, hogy inkább kérdezni szeretnél tőlünk valamit, ha megengedjük. Nagy lett a csend.
Ti miért akartok táncosok lenni?
A kérdés nyomán akkora vita kerekedett, hogy híre ment. Téged másnap behívattak a minisztériumba, hogy Markó elvtárs, ön miért lázítja a fiatalokat?
Valahogy ebből lett a Győri Balett. Mert hívtunk, és te hazajöttél Brüsszelből, otthagyva néhány lázas fiatalember kedvéért a világ legjobb balettegyütteseinek egyikét. Ez volt a második meglepetés, olyan, hogy egy fél ország alig akarta elhinni.
És jöttek a meglepetések sorra. Az estéről estére zsúfolt nézőtér a győri színházban, ahol még a lépcsőkön is ültek nézők. A darabjaid, amit a feleségeddel, Gombár Judittal közösen álmodtatok színpadra, felkavarva a magyar színházi élet állóvizét. A Nap szerettei, a Stációk. A Szamuráj, ami többek között azért is volt óriási meglepetés, mert a címszerepre hosszú szünet után visszahoztad a színpadra Fülöp Viktort, a magyar táncművészet történetének legnagyobb előadóművészét. Sorjáztak a meglepő premierek, táncoltál, alkottál Győrben. Az igazság pillanata, a Mandarin, a Bolero. Sorolhatnám vég nélkül. Mindegyikben volt valami, ami folyamatosan fenntartotta az újdonság varázsát és a nézői érdeklődést. Mit érdeklődést, a rajongást! Kegyetlen voltál a munkában, kegyetlenül maximalista, amin egy idő után már nem lepődtünk meg. Nem tudtál nem mindent beletenni, és ezt elvártad minden munkatársadtól. Ez okozott súrlódást. Ma már tudom, miben és mennyiben volt igazad.
Hamar elhagytalak, másfelé vitt az utam. Távolról figyeltelek, és egyszer csak ismét nagyon megleptél mindenkit. Otthagytad a féltett együttesedet, ma már mindegy, hogy miért. Eltűntél egy időre, majd visszatértél, és a Fesztivál Balett premierjeivel okoztál még meglepetéseket. Aztán csönd lett körülötted, egy ideje nem láthattunk, nem hallhattunk felőled. Most meg elmentél, búcsú nélkül. Semmi markóivános. A meglepetés az, hogy a meglepetés elmaradt. Rossz gondolat, hogy nem fogsz többé meglepni. Ölelnélek, ha…
Krámer György
A vezető képen Markó Iván. Fotó: haon.hu
